„ Néha ki kell nevetni mindent, csak hogy el lehessen viselni.”

Fredrik Backman

Gyakran a legjobb eszköz arra, hogy az embert ne húzzák be a dolgok, hogy humorral kezel olyan dolgokat, amin egyébként megsértődhetne.  Na, ez nem azt jelenti, hogy nem veszi komolyan magát, vagy épp a betegségét, csak épp próbálja nem a legsötétebb oldalát nézni. Nem is tudom, hány helyzeten segített már ez át minket Tomival a diabétesze kapcsán. Eleve az első randevúnkon lezajlott, már korábban említett párbeszéd „Az egy régi MP3 lejátszó?” Nem, az egy vércukorszint mérő” meghatározta az alaphangulatot, kettőnk között, Pontosabban hármunk között. Mert kicsit mindig hárman voltunk ebben a kapcsolatban. Tomi, én és diabétesz. Voltak még vicces pillanatok. És nem csak nagymamám panasz áradatára gondolok a piacon és buszon, hogy szegény unokájának a párja nem eheti meg a kézzel gyúrt káposztástésztát.

Egy wellness szállodában egyszer 4 éves forma kisfiú elkiáltotta magát, amikor meglátta Tomit:

„Anya a bácsi egy robot?„

Akkor épp volt szenzor rajta és a kicsi abból vonta le a következtetést.

Tomi azt felelte: Igen, de én jó robot vagyok nem kell tőled félnem. Adsz egy pacsit?”

„Anya pacsizott velem egy igazi robot”

Volt, amikor a pincér rohant utánuk egy étteremből.

„Uram az asztalon felejtette ezt a szép tollat, hol lehet ilyet kapni”?

A patikában, de vigyázzon, ha nem TB-re írják nagyon drága”

Vicces volt, amikor a reptéren a láthatóan kezdő biztonsági őr fejvakargatva forgatta a pent és kérdezte, hogy micsoda, és ezt fontos-e vinni.  Tomi azt felelte, hogy hát tulajdonképpen csak akkor fontos, ha vissza is akar jönni, akkor mondjuk nem árt. Szerencsére egy tapasztalt kollégája hamar a zöldfülű segítségére sietett.

Egyáltalán nem vicces alaptörténet, de utólag már jót nevetünk rajta: Tomi utolsó inzulin fiolája eltört. Kiesett a kezéből. Már volt időpontja az orvoshoz pár napra rá, tudta, hogy kitart addig az utolsó fiola, de kicsúszott a kezéből.  Egy Cseppes tanácsra a legközelebbi kórház (esetünkben az egyik legnagyobb, katonai intézmény) diabetológusát hívtuk, elmondtuk mi történt, hogy viszonylag SOS a dolog. Nagyon készséges volt. Bár este volt, még bent volt a kórházban, mondta menjünk be, ad egy fiolát. ( Természetesen, előtte taj alapján ellenőrizte, hogy Tomi jogosult rá.)

Csakhogy a portánál lévő katona nem volt készséges. Közölte, hogy itt bizony szabályok vannak ez egy komoly kórház, nincs látogatási idő, és diabetológia rendelés se már. Mondtuk, hogy mi nem látogatunk, nem is a rendelésre jöttünk, hát eltörött az utolsó adag inzulin.

 A katona válasza az volt, hogy jó hát talán ez várhat holnapig. Annyira szürreális volt helyzet, hogy hangosan elkezdtem nevetni, de úgy, hogy a könnyem folyt. Tudom, hogy fura, de egyszerűeb abban a helyzetben így távozott belőlem a feszültség.  A kiskatona és a férjem is szerintem azt hitték, megbolondultam.

Tomi aránylag higgadtan, türelmesen határozottan próbálta magyarázni, hogy nem egészen ér ré reggelig.

Én hirtelen abbahagytam nevetést majd közöltem, elolvasva névtábláját a mellkasán.

„Kedves Pál, a férjem egyes típusú diabéteszes, a hasnyálmirigye nem működik, nem termel inzulint, ha nem jut hozzá, meghal, érti?  most azonnal nem enged fel osztályra, XY doktor úrhoz, akivel meg van beszélve, hangosan sikítani fogok és mutogatok magára, hogy segítség szatír.

Pál ezen valahogy ezen az egészen annyira megdöbbent, hogy hápogva utat engedett.  Tomi nevetett.

– Azért tudod, hogy reggelig nem halnék meg? Bár rosszul lennék. És komolyan, szatír?

– Ez jutott eszembe.

 Ezúton is elnézést kérek Páltól...