– Mivel tudlak a legjobban a felidegesíteni a cukorbetegségeddel kapcsolatban?

Tomi gyanúsan méregetett, mi lehet a csapda ebben a kérdésben. 

– Miért?

–  Kíváncsi vagyok, tanulni szeretnék a hibáimból. ( Meg megírni az új blogcikkemet, ezt nyilván ő is tudja.

–  Nehéz egyet kiemelni.

–  Köszi… Akkor a legyen a top három!

–  Oké. Első a „Mérd meg a cukrod!” felszólítás. A második a „Szúrtál inzulint a vacsorára?” kérdés. a Harmadik az „Inzulint, mérőt eltetted?” kérdés, ha indulunk valahova. Oh, és még egy! „Azt biztos jó ötlet, megenni”?

Lefagytam. Csak hápogtam.

  – Ezek tényleg annyira kiakasztanak?

–  Igen, mert nem vagyok kisgyerek. Tudom, hogy szeretetből és gondoskodásból teszed, de azt feltételezi, hogy nem vagyok képes ellátni magam. Nem aza baj, hogy egyszer-egyszer szólsz, hanem rendszeresem. Hadd magyarázzam el. Olyan mintha én folyton azt kérdezgetném, „Felhúztad a slicced?.

–  Azért nem a működő hasnyálmirigy meg a slicc hasonlat meredek.

– Képzeld azt, hogy a slicced az én nem működő hasnyálmirigyem. Akármikor elindulsz én kérdezgetném, nézegetném rendben van-e. Nyilván előfordult, ahogy mindenkivel, hogy nem húztad fel. De attól még képes vagy rá. Én is hagytam már itthon az inzulint, de nem jellemző. 23 éve vagyok cukorbeteg. És ha egyszer itt is hagytam, nem jelenti, hogy mindig itt fogom.

Bevallom, azóta is puffogok magamban. Pedig igazából önvizsgálatot kellene tartanom. Végső soron diabfeleség vagyok, nem diabanyuka, szóval tényleg nem kezelhetem gyerekként, és higgyétek el, sokszor a nyelvembe harapok, és próbálom magam visszafogni, de bevallom, a gyakoribb az, hogy nem sikerül. És kimondom. Felszólítom. Megkérdezem. Megkérdőjelezem.  Mert úgy érzem a férjem diabéteszének kezelése az én felelősségem is. Rossz ezt így leírva látni, visszaolvasva újra-újra. Szóval most van egy fogadalmam. Mondjuk már nem újévi, de mindegy. Szóval megfogadom, hogy nem "cseszegetem "a férjem a következő egy hétben a cukrával. Az eredményről pedig a következő cikkben fogok beszámolni. Az lesz a taktikám, hogy akárhányszor szólni, akarnék eléneklem az egyik dalt a Süsü, a sárkányból. Úgyis elviselhetetlen dallamtapadásom van mert napjában többször hallgatjuk a rádiójátékot/ nézzük meg a mesét a fiunkkal, szóval állandóan ez megy a fejemben. Azért is jó, mert arra gondolok, hogy Süsü cuki, de ha én tényleg ennyit kérdezgetem Tomit cukra miatt, lehet én nem cuki sárkány vagyok…. Becsületes leszek, írni fogom hányszor szegtem meg a fogadalmam, sőt megértem Tomit szóljon rám és írassa fel velem, ha rontottam. Ez a hét egyfajta fejlődés lesz számomra remélhetőleg. És ha ezt olvassátok, őszintén írjátok meg: Tényleg annyira idegesítőek ezek a kérdések szerintetek is? Addig is, tudjátok: sárkány ellen, sárkányfű!