Van valami egészen különleges a vidéki júniusban. Talán az a nehéz, édes illat, ami már reggel körül belengi a kertet. Vagy a tücskök hangja a délutáni melegben. Esetleg az a semmivel össze nem téveszthető érzés, amikor belépsz dédiék öreg házának kapuján, és minden pontosan ugyanott van, ahol gyerekkorodban is volt. A kopott tornác, a muskátlik, a diófa árnyéka és persze a hatalmas cseresznyefa, amely minden évben úgy terem, mintha nem tudná, hogy létezik olyan, hogy mértékletesség. 

Minden új év elején valahogy automatikusan jönnek az új célok. Tudatosabban enni, elkezdni edzeni, korábban lefeküdni. Kicsit „jobban élni”, mint előtte. Aztán az ember – legalábbis sokan – rájönnek, hogy ezek a nagy elhatározások nem mindig férnek bele tartósan a mindennapokba. 1-es típusú diabétesszel élve viszont már eleve úgy érzed, mintha a napjaid tele lennének „kötelező feladatokkal”. Vércukormérés, szénhidrátszámolás, inzulinadagolás, a test jelzéseinek folyamatos figyelése, a technika ellenőrzése, mozgás, korrekciók… és mindez nem időszakos, hanem állandó. Ilyen környezetben új szokásokat bevezetni – még akkor is, ha „jó lenne” vagy „hasznos lenne” – sokkal nehezebb, mint ahogy azt kívülről gondolnánk. Hiszen nem egy üres térbe érkezik az új cél, hanem egy már eleve nagyon telített rendszerbe.

Sokszor eszembe jut egy ijesztő, de nagyon is valós kérdés: mi történik, ha valaki, aki inzulinra szorul, hirtelen nem jut hozzá? Meddig bírja a teste nélküle? A „tankönyvi” válasz általában az, hogy nagyjából 3–4 nap. De amikor ezt elkezdtem jobban kibontani, rájöttem, hogy ez inkább egy nagyon durva átlag, és a valóság ennél sokkal összetettebb – és egyénenként nagyon eltérő.

A hétvégén vidéki strandra mentünk Gellért unokatesójával. A gyerekek négy és hat évesek, vagyis pont abban a korban vannak, amikor a strandolás már nem abból áll, hogy az ember leterít egy törölközőt és néha bemegy a vízbe hűsölni. Sokkal inkább egy egész napos sportteljesítmény, amelynek végére a felnőtt úgy érzi magát, mintha lefutott volna egy félmaratont. Tomi persze ezt még tovább fokozta. Már a megérkezés után kezdődött a csúszdázás. Aki próbált már egyszerre két gyereket szemmel tartani egy élményfürdőben, az tudja, hogy ez önmagában felér egy komoly kardióedzéssel. Folyamatos lépcsőzés a csúszdákhoz, fel-le mászkálás, várakozás, aztán újra fel. Ezután jött a sodrófolyosó, ahol a gyerekek boldogan köröztek, Tomi pedig körülöttük mozgott, emelgetett, terelgetett, figyelt, úszott. A vízben végzett mozgás ráadásul alattomos dolog: nem feltétlenül érezzük annyira megerőltetőnek, mint a szárazföldi sportot, de az energiafelhasználás bizony jelentős.

Megérkezett a nyár. Az a nyár, amit februárban még annyira várunk, amikor már elegünk van a hidegből, a kabátokból és abból, hogy délután négykor sötétedik. Aztán egyszer csak beköszönt a 30 fok, a tűző napsütés, a forró aszfalt és a fülledt éjszakák időszaka. A legtöbben ilyenkor a strandolásra, a fagylaltra és a nyaralásra gondolnak. Tomi viszont ilyenkor mindig egy kicsit másképp néz a nyárra. Nem azért, mert nem szereti. Sőt. Imádja. Csak éppen cukorbetegként pontosan tudja, hogy a meleggel együtt megérkezik néhány olyan kihívás is, amire minden évben újra fel kell készülni.

Amikor a cukorbetegségről beszélünk, általában az inzulinról, a szénhidrátokról, a mozgásról vagy a szenzoradatokról esik szó. Sokkal ritkábban beszélünk az érzéseinkről. Pedig egy diabétesszel élő ember pontosan tudja, hogy a vércukorszintet nem csak az befolyásolja, mit ettünk vagy mennyit mozogtunk. Volt már olyan napod, amikor semmi különös nem történt, mégis magasabbak voltak az értékeid? Vagy éppen egy stresszes időszakban hiába csináltál mindent ugyanúgy, a vércukrod mintha teljesen kiszámíthatatlanná vált volna? Nem véletlenül.

A cukorbetegség nem csak a vércukromat mozgatja meg, hanem engem is. A hangulatomat, a kapcsolataimat, a türelmemet, az önképemet. Néha csendesen, alattomosan. Máskor pedig olyan erővel, hogy szinte mindenre ráül körülöttem. Amikor az ember diabétesszel él, kívülről sokszor csak annyi látszik, hogy „figyelni kell”. Inzulin, étkezés, mozgás, szenzor, pumpa, számolás. De valójában ez egy soha véget nem érő mentális háttérmunka. Egy állandó készenléti állapot. Mintha az agyam egyik része sosem pihenhetne igazán. És ennek bizony ára van.

Van az a dolog, hogy a gyerek és a palacsinta kapcsolata valahol a gravitáció és a Föld kapcsolata körül mozog. Nem kell magyarázni, nem kell elemezni. Létezik. Örök. Megkérdőjelezhetetlen.

Amikor először hazamentem a kórházból az 1-es típusú diabétesz diagnózisom után, még gyerek voltam. Olyan igazi gyerek. Aki azt hiszi, hogy a világ alapvetően biztonságos, és hogy a felnőttek majd mindent megoldanak helyette. Aztán egyszer csak ott ültem egy kórházi ágyon, narancsba szúrt inzulintollal a kezemben, és azt tanultam, hogyan kell életben tartani magam.

Van az a hajnali egy óra körüli időszak, amikor a legtöbb ember alszik. Mélyen, békésen, és teljesen természetesen. Én meg ott ülök az ágy szélén, a sötétben, és várom, hogy lejjebb menjen a vércukrom. Mert magas. És magas vércukorral aludni valami egészen különleges kínzás. Szomjas vagyok, nyugtalan vagyok, a testem fáradt, de az agyam készenléti állapotban van. Nem tud kikapcsolni. És én sem.

Amikor valakinél diagnosztizálnak egy krónikus betegséget, nagyon hamar megérkeznek a jól ismert mondatok.

„Ma már teljes életet lehet ezzel élni.”
„Csak meg kell tanulni kezelni.”
„Egy idő után rutinná válik.”

Én is megkaptam ezeket. És értem is, mi a szándék mögöttük. Nyugtatni akarnak, reményt adni, perspektívát mutatni. Csakhogy van ezekben a mondatokban valami, amiről ritkán beszélünk. Az, hogy attól, hogy valamivel lehet élni, még nem lesz könnyű vele élni.

Ha 1-es típusú diabétesszel élsz, előbb-utóbb rájössz, hogy nem csak az számít, mit eszel, mennyit mozogsz, vagy mennyi inzulint adsz magadnak. Van egy tényező, amit sokkal nehezebb kiszámolni: a stressz. És talán pont ezért ennyire veszélyes. Mert a stresszt nem tudod grammra mérni, nem tudsz hozzá inzulindózist tippelni, nem tudod kikapcsolni. Pedig a tested nagyon is reagál rá.

A pince egy különös hely. Nem egyszerűen egy helyiség, hanem egy párhuzamos univerzum, ahol a tárgyak spontán módon szaporodnak, rendszerek omlanak össze, és ahol a férfiak látása valami egészen különös módon működik. A történet egy teljesen ártalmatlan mondattal indult: „Leugrom a pincébe Gellért kétkerekű biciklijéért.” Ez az a mondat, amire egy rutinos feleség már ösztönösen felkapja a fejét, mert érzi: ebből még lesz valami. És lett.