– Jó estét, Szent János Kórház? Szeretnék érdeklődni a barátom után, hogy…hogy önöknél van-e? Cukorbeteg és nem érem el mobilon órák óta. Azt mondta hazafele tart, és nem érkezett meg, és nagyon aggódom és nem is tudom… Talán rosszul lett és…

 – Ha nem hozzátartozó, nem tudok segíteni.

 – A barátnője vagyok, az élettársa. Együtt élünk.

 – Nem tudok segíteni, viszonthallásra.

 – Jó estét, Honvédkórház? Szeretném érdeklődni a férjem után. Cukorbeteg és nem érem el mobilon órák óta. Azt mondta hazafele tart, és nem érkezett meg, és nagyon aggódom, lehet rosszul lett és önökhöz vitték.

 – Telefonon nem adunk felvilágosítást.

 – A felesége vagyok. Hozzátartozó.  

 – Nem tudok segíteni, viszonthallásra.

A fenti két beszélgetés egy azon éjszakán zajlódott le, 2018 novemberében. Nem voltam még a felesége Tominak.  Egy szakmai kiállításra ment a kollégáival, aztán beültek egy közeli bárba meginni valamit. Este 9-kor, amikor hazafele indult felhívott, hogy hogy úton van, és fél óra múlva hazaér, útközben beugrik tejért az éjjel-nappaliba.  Eltelt a fél óra, aztán háromnegyed, aztán egy. Kezdtem aggódni. Hívtam. Hangposta. Eltelt másfél óra, aztán kettő. Már másfél órája otthon kéne lennie, ha akkor indult, amikor hívott.  Nem akartam a parázós, ellenőrizgetős barátnő lenni, de féltem. Felhívtam azt a kollegáját, akit ismertem és tudtam, hogy ott volt ma vele. Gábor megerősítette, hogy a kiállítás után megittak egy sört és Tomi elindult, még hallotta is, hogy felhív engem, hogy úton. Szétváltak a Széna-téren. Nem érti, hogy nem ért haza.

 Szédülés. Gyomorgörcs. Pánik. Gombóc a torokban. Remegés. És ezek váltakozása.

 – Ne pánikolj, ne pánikolj. Semmi baja. Semmi baja. De mi van, ha mégis? Ha lement a cukra? Ha rosszul lett? Összeesett? Azt hiszik, részeg. Még ivott is egy sört, meg eleve az acetonos szájszag. Magára hagyják. Átlépnek rajta.

Alaposan megvitattam magammal a lehetséges kimeneteleket. Végül kilistáztam a közeli kórházak telefonszámait a Google-ből,  és elkezdtem hívogatni őket. Mondanom se kell, falakba ütköztem, ahogy a fenti példák is mutatják. Ez nem úgy néz ki, hogy csak betelefonálsz, hogy „halló, bevitték a cukros barátom bekómálva?”

Hívtam a barátnőmet. Ekkor már éjfél múlt.

 – El tudsz jönni autóval? Kérlek, keressük meg, induljunk el az útvonalon.

 – Persze én megyek, de mégis merre, hol? Nem lenne jobb otthon várni, hátha hazaér mégis? Lehet, csak lemerült és még jól érzi magát.

 – Jó, de a kollégája szerint 9-kor szétváltak.

 – Máris öltözöm és indulok!

Annyira rettegtem, ami így utólag talán szürreálisnak tűnik. Tomi pont az ezt megelőző napokban mesélt arról, hogy volt két komoly „ bekómálása” korábban. Mindkétszer mentő vitte kórházba. Én tényleg magam előtt láttam őt egy sikátorban elterülve.

Pittyent a telefonom. A barátnőm írt, hogy úton van. Hányingerem lett és annyira sírtam, hogy nem láttam a képernyőt, amikor válaszoltam.  Ekkor már hajnali fél egy volt. Tomi 4 órája volt úton a 20, tejvásárlással együtt maximum 30 perces távolságra lévő Széna tértől. Ekkor meghallottam kintről az érkező lift hangját, aztán lépések, majd kulcs zörgött a zárban. Felálltam az ágyról. Odamentem a bejárati ajtóhoz. Tomi jött be, vidáman, mosolygósan. Élettel teli volt, vidám.

 – Szia szívem! Jajj, annyira jó volt újra látni a volt általános iskolai osztálytársam.

 – Hogy mi van?

 – Hát tudod a Dani…

 – Veled mi van? Te sírsz?

 – Tomi, menj a fenébe!- üvöltöttem.

 – ???

 – Azt hittem, rosszul lettél, meghaltál.

 – Mi? De hát írtam neked, hogy összefutottam Danival, és beülünk dumálni még a bárba vele. Fotót is küldtem. És írtam, hogy le fogok merülni, ne aggódj. Várj, felrakom töltőre és megmutatom. Nézd!

És valóban. Miután a telefon valamennyire magához tért  ott volt az üzenet a csetablakunkban a közös fotóval, Danival. 21.07 perckor küldve. Csakhogy én nem kaptam meg.

„Ting”

Ebben a pillanatban hangjelzést hallottam. Odamentem telefonomhoz és valóban, Tomi tényleg írt. Nyilván előbb merült le, minthogy a rendszer elküldte volna. 

 – Én csak…én csak…

És csak bőgtem, mennyire túlkaptam, mennyire béna vagyok. És mennyire egyszerű a magyarázat. Tomi bocsánatot kért.  Én felhívtam a barátnőmet, hogy hálásan köszönöm, de forduljon vissza.

Mai napig emlékszem a bénító félelemre. Senkinek nem kívánom.  Utólag valahol lehet nevetséges, mennyire bepánikoltam, de ott, akkor tényleg a legrosszabbra gondoltam. Azóta össze vannak kötve a telefonjaink. Látjuk egymást. Akkor is, ha le van merülve a telefon. Sokan hiszik, hogy valami túlkapott házastársi ellenőrzés. Nekem, nekünk megnyugvás. Na és persze, csak teljesen feltöltött telefonnal megyünk el akárhová is. Nem szeretném még egyszer átélni azt a 2018 novemberi éjszakát. Ráadásul még tejet sem hozott.