A cukorbetegség nem csak a vércukromat mozgatja meg, hanem engem is. A hangulatomat, a kapcsolataimat, a türelmemet, az önképemet. Néha csendesen, alattomosan. Máskor pedig olyan erővel, hogy szinte mindenre ráül körülöttem. Amikor az ember diabétesszel él, kívülről sokszor csak annyi látszik, hogy „figyelni kell”. Inzulin, étkezés, mozgás, szenzor, pumpa, számolás. De valójában ez egy soha véget nem érő mentális háttérmunka. Egy állandó készenléti állapot. Mintha az agyam egyik része sosem pihenhetne igazán. És ennek bizony ára van.

Amikor nem csak rossz kedvem van.  A vércukorszint-ingadozás elképesztő módon tudja befolyásolni az ember hangulatát. Aki nem él ezzel együtt, talán nehezen érti meg, milyen az, amikor egy hipoglikémia közepén egyszerre leszel ingerült, szorongó, zavart és teljesen kimerült. Nálam például az alacsony vércukor sokszor türelmetlenségként jelenik meg. Olyankor apróságokon is fel tudom húzni magam, és utána persze jön a bűntudat, hogy „miért reagáltam így?”. Pedig sokszor nem is én reagálok – hanem a testem vészüzemmódban próbál túlélni.

A magas vércukor egy másik fajta nehézség. Olyankor tompábbnak érzem magam. Fáradtnak, ködösnek, motiválatlannak. Mintha minden nehezebb lenne fejben is. És ilyenkor hiába próbálod ugyanazt a teljesítményt hozni munkában, emberi kapcsolatokban vagy akár önmagaddal szemben. A stressz ráadásul külön „kedvenc” része a történetnek. Mert a stressz emeli a vércukrot, a rossz vércukor pedig stresszt okoz. Egy ördögi kör, amiből néha nagyon nehéz kiszállni.

A diabétesz distress létezik, és nagyon is valós. Van egy kifejezés: diabetes distress. Magyarul talán diabétesz okozta lelki kimerülésnek lehetne nevezni. Szerintem erről még mindig túl keveset beszélünk. A cukorbetegség nem attól nehéz, hogy „nem ehetsz cukrot” – ezt egyébként is ideje lenne elfelejteni. Hanem attól, hogy napi 0–24 órás felelősség. Nincs szabadnap. Nincs olyan, hogy „most egy hétig nem foglalkozom vele”. Folyamatos döntésekből áll:

• mit eszek,
• mennyit mozgok,
• mennyi inzulin kell,
• miért lett most 14-es a cukrom,
• miért zuhan le megint,
• vajon mit rontottam el?

És egy idő után az ember elfárad. Nem fizikailag. Hanem lelkileg.

Nekem is volt olyan időszakom, amikor egyszerűen elegem lett az egészből. Amikor nem akartam több grafikont nézni, nem akartam újra korrigálni, nem akartam „jó cukorbetegként” viselkedni. Szerintem ezt sokan ismerik, csak kevesen mondják ki hangosan. A diabétesz burnout – vagyis a teljes kiégés – valós probléma. Amikor már nem azért nem figyelsz, mert nem érdekel az egészséged, hanem mert mentálisan belefáradtál az állandó kontrollba.

A kapcsolatokra is hatással van. A diabéteszt nem csak az éli, akinek van, hanem valamilyen szinten a környezete is. És ez néha nehéz. Mert aki szeret téged, aggódik érted. Kérdezget. Figyel. Néha túlságosan is. És miközben tudod, hogy jót akar, előfordul, hogy kontrollnak érzed, vagy nyomásnak. A másik oldalról pedig ott van az a furcsa bűntudat, amikor úgy érzed, „megint a cukrom miatt vagyok rossz passzban”, vagy amikor egy programot egy hipoglikémia szakít félbe. A diabétesz nagyon magányos tud lenni még szerető kapcsolatokban is. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet teljesen átadni annak, aki nem éli át nap mint nap. És mégis: egy jó kapcsolat rengeteget segíthet. Nem azzal, hogy a másik „megment”, hanem azzal, hogy nem akarja helyetted megoldani. Hanem jelen van. 

Szorongás és cukorbetegség, kéz a kézben. Szerintem nagyon sok cukorbeteg él állandó háttérszorongással.

Mi lesz, ha leesik a cukrom?
Mi lesz éjszaka?
Mi lesz vezetés közben? (nekem ez az egyik személyes toplistásom)
Mi lesz később a szövődményekkel?
Jól csinálom ezt egyáltalán?

És közben ott van a társadalmi nyomás is. A „példás cukorbeteg” képe. Mintha mindig tökéletes értékeket kellene produkálnunk ahhoz, hogy elég jók legyünk. Pedig a diabétesz nem matekpélda. Nem lehet mindig tökéletesen kontrollálni. Néha mindent jól csinálsz, mégis teljes káosz az egész. És ez nem kudarc.

Amit megtanultam. Azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog, amit a cukorbetegség megtanított nekem, az az, hogy segítséget kérni nem gyengeség. Nem kell mindent egyedül vinni.

Lehet pszichológushoz menni.
Lehet sírni miatta.
Lehet dühösnek lenni.
Lehet elfáradni.

És lehet közben teljes életet élni is. Nekem sokat segített, amikor elkezdtem nyíltabban beszélni róla. Amikor már nem akartam elrejteni az inzulinpumpámat vagy úgy tenni, mintha ez az egész nem lenne nehéz. Mert nehéz. Néha kifejezetten az. De közben megtanított érzékenyebben figyelni másokra. Megtanított arra is, hogy a test és a lélek mennyire nem választható szét egymástól. És arra is, hogy nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy jól csináljam.