A fiunk nyáron hároméves lesz. Nyílik az értelme, egyre többet kérdez, megkérdőjelez, érdeklődik a világ dolgai iránt. És tényleg minden érdekli. Azt már nagyon korán, amikor még csak mászott mondogattuk neki, hogy ha apa kezében inzulin van, akkor figyelni kell, nem lökjük meg, ahhoz nem nyúlunk stb. Tudatosan építettük ezt benne, próbálva szem előtt tartani, hogy ne féljen a dologtól és még inkább: ne féljen kérdezni, ha eljött az ideje. Eljött. Állandó lett  az „ Apa az mi a kezedben?” „Apa miért kell magad megszúrnod” „Apa megint nincs cukrod”?  kérdésáradat. Ez utóbbi a kedvencem. Persze nem csak az apjával kapcsolatos egészségügyi dolgok érdeklik. Valahogy, most minden orvosos dolog. Imádja a mesekönyvet, amiben Makinak fáj a füle, Békának torokgyulladása van stb. Na de a legérdekesebb az apa cukra. Eljutottunk oda Tomival, hogy nagy vonalakban el kellett neki mondjuk, hogy mi is az a cukorbetegség? De hogy mondod el ezt egy 3 év alattinak, hogy megértse, és lehetőleg ne kapjon frászt  tőle? Szóval úgy, hogy kitaláltunk egy mesét Tomival. 

– Kisfiam, tudod amikor megeszed a bölcsiben dejós tésztát, akkor pocakodban ici-pici kis inzulinsejteknek nevezzük manócskáknak, segítenek a pocakodnak, hogy a dejós tésztából kis iciri-piciri darabok legyenek, amiből energia lesz. És attól tudsz szaladgálni, meg kis motorozni. Attól van erőd. A kis manókat a manók főnöke küldi, ő hasnyálmirigy.

– Ott bent vannak a kis manók a pocakomban?

– Igen- igen! Na most az van, hogy előfordul, hogy manók főnöke elfárad, és nem küldi ki manóit a dejós tésztához, ekkor megemelkedik a vércukorszint, olyan lesz mint egy háborgó tenger. Ekkor jön apa a tollal, aminek tű a vége, azzal küld be segédmanókat a pocakjába.

– Anya! Apa! én is akarok még új manókat a pocakomba! Nekem is tegyél bele!

– Neked van elég kisfiam. Nem fér bele több manó már. Mert bizony, ha túl sok a manó az sem jó. És aki cukorbeteg annak vagy nincsenek manók, vagy hirtelen túl sok van és akkor az sem jó. Akkor aztán nem csak a dejós tésztát segítenek iciri-picire szedni, energiát csinálni belőle, hogy futhass, hanem hozzájutnak tartalékhoz is, és akkor az ember rosszul lesz, szédül, nem lesz energia futni és kis motorozni.

– Percekig állt a tükör előtt, nézegette magát, felhúzta a pólóját, paskolta a hasát, nyomkodta. Vártam, hogy további kérdéseket tegyen fel, de aztán elfoglalta magát egy kirakóval. Este, lefekvés előtt viszont újra előkerült a téma.

– Melyik mesét akarod kisfiam?

– A pocakmanósat.

– Hogy mit?

– A pocakmanósat. Melyik mesekönyvben van?

– Az nincs mesekönyvben kisfiam anya és apa találta ki neked, hogy elmagyarázzuk neked apukád cukorbetegségét.

– De én akkor is pocakmanósat akarok. Akkor ne könyvből, a száddal!

– Hát, jó…hol volt, hol nem volt….

 Így történt, hogy pocakmanók innentől beköltöztek az otthonunkba és valahogy furcsábbnál furcsább kalandokba keverednek. De egy biztos, a 2,5 éves Gellért tudja: Apát nem lökjük meg, ha kezében az inzulin, vigyázunk apára, vigyázunk a manókra.