A férjem azt szokta mondani, hogy a legnagyobb motivációja maga az élet. Élni akar. Minél tovább, minél minőségibb életet, lehetőleg úgy, hogy bár odafigyel az alapbetegségére, ne akörül forogjon a világ.  Tomi azt mondja, sokkal komolyabban veszi most a diabéteszt, mint kamaszkorában tette. Valószínűleg a lehető legrosszabbkor jött neki a cukorbetegség. (Nem mintha, erre lenne ideális idő.) 13 éves volt, akkor lépett bele a kamaszkorba. Ez egyébként is egy megterhelő időszak; tele útkereséssel, identitásválsággal, lelki nehézségekkel. A hormonok tombolnak. És akkor még ez is.  Tomi állítása szerint az első pár évben teljesen eltolta magától az egészet.  Nem volt felelősségteljes. A húszas éveiben sem, bár ekkor már tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét.  Sose lépett be betegcsoportokba online vagy személyesen, nem olvas történeteket más betegségéről, nem hallgat orvosi podcasteket a témában. Tőle ez távol áll.

Minap mégis az erkélyen látom, hogy elmélyülten olvas valamit. „Think like a pancreas” áll a borítón, angolul. Alatta kisbetűvel: „ A practical guide to managing diabetes with insulin.” Avagy „Gondolkodj, úgy mint a hasnyálmirigy: Gyakorlati útmutató az inzulinnal kezelt cukorbetegség menedzseléséhez.”

– Mit olvasol?

– Egy könyvet a cukorbetegségről. Nagyon érdekes.

– Wow, most megleptél!

– A szerző Gary Scheiner maga is egyes típusú cukorbeteg. Igazából egy gyakorlati kézikönyv, de elég laza és humoros.

– És mi van benne?

– Étkezés és inzulin alapelvek például, mozgás inzulin, hipó megelőzés. Minden, ami nem kell.

Magamban mosolyogtam. Valószínűleg nincs a könyvben semmi Nobel-díjat érő, új felfedezés. Praktikumok, tippek, amik könnyebbé, kiszámíthatóbbá tehetik a hétköznapokat. Mégis, annyira büszke vagyok. Tudom, mennyire távol áll Tomitól ilyesmi. Látom, hogy egyre fontosabb neki, hogy figyeljen, taktikát váltson. Zavarja, ha nem érti miért olyan az értéke, amilyen. Ismét van szenzorja.  Egy új típust próbál ki. Tudom, hogy ez sem könnyű neki.

Pár napja birkóztak a hároméves Gellérttel. Ez rendszeres apa-fia játék. Egyszer csak megszólalt az idegesítő glükózriasztás a telefonon. Tomi egyik-pillanatról a másikra véget vetett a mókának. A mozgás, a meleg, és hogy vacsora előtt voltunk, meghozta az eredményt, leszaladt Tomi cukra. Láttam, hogy mennyire bántja őt, sőt haragszik, hogy a diabétesz akadályozza abban, hogy önfeledten játsszon a fiával. Hasonlót láttam rajta, amikor a vidéki rokonlátogatásból utaztunk haza. Meleg volt, nem evett sokat ebédre. A cukra ingadozott egész nap. Időközönként adagoltam neki kocka csokikat. Izzadt volt, sápadt. Mondta, hogy legszívesebben lefeküdne aludni. Én viszont nem vezetek, és várt ránk 260 km. Megcsinálta. Végig nyomta. Megoldotta. És utána még a bőröndöket is hurcibálta, én már Gellérttel voltam a hűvös, klímás lakásban. Néha nem tudom mi motiválja, néha csodálom, máskor dühös vagyok, amikor azt látom feladná, elengedné kicsit úgy tenne rá magasról. Néha ő is dühös, nem tartja fairnek, miért rótta ezt rá az élet. Miért kell neki élete minden egyes napján, órájában a vércukorszintjével foglalkozni. Nem igazság. Nagyon nem. Feladhatná. Mondhatná, hogy nem foglalkozik vele, lesz, ami lesz. De nem teszi. Értünk. Magáért.  Mert szép ez az élet. Diabétesszel is. Mert még sokat kell bírkóznia Gellérttel. És egyszer majd az unokájával is.