Arról beszéltünk nemrég Tomival mi a legszürreálisabb élménye a cukorbetegsége kapcsán, amióta együtt vagyunk. Mindegyikünknek ugyanaz ugrott be. Lokni, mint vércukorszintjelző kutya. Lokni egy szimpla fajtatiszta Havanese. Igazi elkényeztetett kanapékutya, aki havonta kozmetikushoz jár, imád ölben lenni, fél a víztől és utál koszos lenni. Amolyan szeretetgombóc, ravasz, csökönyös öleb. Lokni eredetileg az én kutyám, pár éves volt, amikor Tomival megismerkedtem, jeleztem, hogy ő is a csomag része.  Kezdetektől van valami fura kapocs köztük szerintem Lokni kicsit „szerelmes” Tomiba, pedig szigorúbb vele, mint én. Gyakran vitatkozunk azon, hogy Tomi szerint én nem hagyom, hogy fegyelmezze, vagy csak rászóljon a kutyára. Ami tény. De Tomi rászól, lezavarja a kanapéról, rámordul, ha széthordja a tápot a házban. Gyanítom, ez valami játék köztük. A lényeg, Lokninak semmilyen képesítése nincs. Ezt szeretném leszögezni. Kutyaiskolába se járt. Én tanítottam. Talán így meglepőbb a pár évvel ezelőtti autópályás eset.

Lokni többnyire elől utazik, a lábaim alatt. Hazafelé tartottunk egy vidéki rokonlátogatásból. Nyár este volt. Már alkonyodott. A rádióból John Denver szólt : "Take me home, Country Roads."A régi, közel 20 éves autónkkal voltunk még. Korlátozottan működött a klíma. Talán először ezért nem tulajdonítottam jelentőséget Tomi gyöngyöző homlokának. Hiába ment már le a Nap, az aszfalt ontotta a meleget. Lokni általában végig alussza az utat és az utolsó egy kilométeren -mivel mindig pontosan tudja, hogy hazafele közeledünk- elkezd izgatottan nyüszögni. Most még több mint 150 kilométer volt hátra, Lokni mégis fészkelődni kezdett. Láthatóan izgatott volt. Próbáltam csitítani. Nem sikerült. Először csak nyüszíteni kezdett, finoman, majd egyre hangosabban.

–  Hallgass Lokni! – mordult rá Tomi.

Ekkor Lokni ahelyett, hogy méltatlankodva visszafeküdt volna a lábam alá, rámordult Tomira.

– Mi a fene? Mit képzel, hogy morog rám?

Teljesen össze voltam zavarodva. Igen, Lokni makacs kutya, de nem morog rá emberre. A morgás ekkor hangos, éleshangú ugatássá változott. Majd Lokni az orrával bökdöste Tomi kezét a váltón.

–  Lokni! Elég! 160-al megyek a pályán.

De a kutya nem hagyta abba. Ugatott, már mancsával bökdöste Tomit, megpróbált az ölébe mászni, ami miatt Tomi majdnem félrerántotta a kormányt.

–  Fogd már meg azt a hülye kutyát! – Tomi kiabált. Lokni egyre élesebb hangon ugatott, valami olyan frekvencián, amit korábban sosem hallottam tőle.

És akkor megláttam Tomi gyöngyöző homlokát, hogy remeg a keze a váltón, odanyúltam, nyirkos volt a bőre. A kutya már vonyított.

–  Tomi, azonnal állj félre! Itt egy pihenő. Állj félre most!

–  Mi, miért?

–  Csak állj meg. És mérd meg a cukrod!

–  Kutyabajom!

–  Csak csináld!

Tomi morogva félreállt. Lokni elkezdte csóválni a farkát, mintha örülne, ekkor már csak nyüszített. Kupak le, szúr, vércsepp buggyan. Végtelennek tűnő néhány másodperc alatt megjelent a kijelzőn a szám: 2,5 mmol/l.

–  Mi a franc? Nem is éreztem….

Ekkor már téptem fel a kocsiajtót és rohantam a benzinkútra csokiért, szendvicsért, cukros üdítőért. Mire visszaértem, Lokni Tomi ölében kuporogva nyaldosta Tomi kezét, aki szőlőcukrot majszolt.

–  Nem éreztem, nem éreztem. Hogy lehet?

–  Nem tudom, de Lokni érezte. Tudta.

–  Nézzenek oda! A kis hős öleb!- mondta fáradt hangon Tomi és szeretettel megvakarta Lokni fülét. – Köszönöm kiskutyám!

Lokni hamar lenyugodott, már csendesen pihegett. 20 perc múlva Tomi is összeszedte magát annyira, hogy elinduljunk. Azóta se értjük. Lokni nem csinált többször ilyet. Halottam vércukorszintjelző kutyákról már. De azokat hosszú ideig képzik. Máig rejtély, hogyan, miként érezte Lokni, hogy baj van. De érezte. Jelzett. Lokni egy hős. A mi kis hős kanapékutyánk.