Vannak témák, amikről azt hinnéd, hogy könnyedek, sőt banálisak. Például a cipőválasztás. Az emberek nagy része maximum azon agyal, hogy fekete vagy barna legyen a bakancs, vagy hogy a sneaker menőbb-e, mint a félcipő. Tominál ez sosem volt igazán kérdés, nem azért mert ne szeretné a szép cipőket, hanem mert cukorbetegként számára a cipő nem divat, nem ízlés kérdése, hanem egészségügyi szükséglet. Egy kockázatcsökkentő eszköz. Egyfajta életbiztosítás. És ha ez kicsit túl soknak hangzik, akkor talán jól is van így: mert ez a téma bizony komoly.
A diabéteszes láb ugyanis nem vicc. A statisztikák szerint a cukorbetegek 15%-ánál alakul ki valamilyen lábszövődmény életük során, a legtöbb kórházi amputáció mögött pedig kezeletlen diabéteszes lábprobléma áll. Sokan azt gondolják, ez csak a “nagyon súlyos” vagy idős esetekre igaz. Talán jó lenne, ha így lenne — de nem. A neuropátia, vagyis az idegi károsodás, ami miatt a beteg kevésbé érzi a sérülést, akár pár év után is jelentkezhet. A férjem 25 éve él együtt a diabétesszel. A lába pedig már jó ideje extrán érzékeny: vagyis minden apró sérülés nagyobb kockázattal jár. Ezért történt, hogy évekig egyáltalán nem viselt papucsot vagy szandált. Nyáron is zárt cipőben izzadt, mert egyszerűen muszáj védeni a talpát: forró járólaptól, éles kavicstól, strandkagylótól, üvegszilánktól – mindentől, amit a legtöbben észre sem vesznek. Volt is egy emlékezetes eset, amikor egy éles kagyló felsértette a sarkát. Azonnali fertőtlenítés, folyamatos ellenőrzés, kötéscsere, és az a bizonyos félelem a szemében: „ugye nem lesz baj, drágám?”. És igen, bennem is ugyanaz a félelem dolgozott. Mert egy apró vágás diabéteszes lábon nem apró. Lehet belőle fekély, gyorsan terjedő fertőzés, lassú gyógyulás. A diabéteszes láb kegyetlenül őszinte: nincs második esély.Nem csoda hát, hogy a férjem ragaszkodik ahhoz az egyetlen sportcipő márkához és fazonhoz, amit télen-nyáron hord. Mindegy, hogy latyak van, kánikula vagy hosszú kirándulás: az a cipő az ő pajzsa. Néha nézem a kirakatokat, és mutogatnám neki, hogy „nézd szívem, milyen menő ez a bakancs” – ő pedig mosolyogva csak annyit mond: „szép, de nekem nem biztonságos”. Ilyenkor pedig elmondja a cukorbeteg logikát: ha a cipő bármelyik része dörzsöl, ha túl vékony a talpa, ha nem tartja jól a sarkát, akkor az nem divatkérdés — hanem kockázat.
Pedig mindketten imádnánk látni őt nyáron egy jó papucsban, trendi sneakerben vagy könnyű szandálban. Néha még ő is vágyakozik utána. De a valóság az, hogy a strandhangulat nála zárt cipőben jön. A lábát nem bízhatjuk a szerencsére. Jó, bevallom, idén vett egy szandált. A negyven fokot már ő sem bírja. Na meg hát otthon sem járhat cipőben. És van egy háromévesünk. Gellért játékai például úgy vannak számontartva, mint a veszélyes tárgyak egy filmben: egy LEGO darab a közepén a nappalinak egy másik világnak puszta kellemetlenség, nálunk potenciális sérülés. A férjem már reflexből kerüli ki őket, én pedig reflexből szedem össze. Az ő félelme rám ragadt — de ez a fajta félelem védő mechanizmus, nem túlzás. Ugyanígy, amikor elhagytam egy alkalommal a fülbevalóm szúrós hátulját a hálóban, én még csak fel sem fogtam, milyen veszélyt jelenthet. Ő viszont teljes készültségben, mintha aknamezőn járnánk, addig nem nyugodott meg, amíg centiről centire át nem néztük a padlót. Mert számára egy ilyen apróság nem “jaj, majd előkerül”, hanem potenciális seb. Szóval az elején nekem is furcsa volt, de aztán megtanultam: cukorbeteg lába nem túlérzékeny, nem hiszti. Hanem sérülékeny. És a cipő nem csupán ruhadarab: hanem védelem. A rosszul megválasztott cipő varrása dörzsölést okozhat → hólyagot → sebet → fertőzést → néhány nap alatt akár súlyos állapotot. Nem túlzás, nem ijesztgetés: szakmai valóság.Az orvosi irányelvek is ezt mondják: puha talpú, jól szellőző, széles orrú, varrásmentes belső felületű, zárt cipőt kell viselniük a cukorbetegeknek. Nem stílus, nem trend, egészség. Ezzel együtt tanultam meg, hogy nem minden a divatról szól. Hogy hiába álmodunk egy szép bakancsról, a cipő elsősorban védelem. Hogy az egész család élete finoman igazodik a valósághoz: Gellért játékai gyorsabban eltűnnek a földről, én is százszor jobban figyelek, és a férjem ragaszkodik ahhoz a bizonyos sportcipőhöz, ami neki a biztonságot jelenti. A cipőválasztás pedig nálunk soha nem arról szól, hogy melyik néz ki jobban — hanem arról, melyik védi meg azt, aki számomra a legfontosabb.
