„Azért vagyok édes íz függő, mert cukorbeteg vagyok, és tudat alatt a szervezetem arra éhezik, amit a legkevésbé lehet.” Ez Tomi, a férjem világlátása. Ezt általában akkor mondja, amikor én teljesen komoly arccal megkérdezem, hogyhogy megint édességet enne, hát tegnap evett csokit/sütit diabetikusat vagy nem, helyzet függő, de evett édeset. Ő nem érti én mit nem értek, én meg, hogy ő mit nem. Lehet droid vagyok, de én, aki alapjáraton ehetne bármit, úgy értem nem vagyok ételallergiás, nincs cukorbetegségem nem élek-halok azért, hogy megehessek egy tortaszeletet. Simán nem vagyok édesszájú. Tényleg nem. Napokig elvagyok édes íz nélkül. Nekem egyébként a sós rágcsák a gyengéim. Akkor értettem milyen rafkós az emberi agy, amikor terhes lettem. Ugye van néhány szabály mit nem lehet enni, inni terhesen. A nyers hús, nyers tojás és alkohol talán mindenkinek megvan. De nem ajánlják a lágy sajtokat sem. Na, mit gondoltok mit akartam enni egész terhesség alatt? Camembert! Megőrültem, annyira kívántam. Álmodtam vele, az Aldiban sírva simogattam a hűtőpultban. (Jajj, de kínos.) Szülés után élvezettel habzsoltam a kórházi büfébe vásárolt camembert sajtos szendvicset, és nagyjából finedining élményem volt. Mondanom sem kell, azóta nem sűrűn eszem. Persze van, hogy eszembe jut. De nem kerül napi, heti szinten az asztalra.