Egy jó házasságban nincsenek tabuk. Mindenről nyíltan beszélünk. Jó dolgok, rossz dolgok, bakancslistás kívánságok, szexuális vágyak, problémák, pénzügyek, gyereknevelés stb. És még valami: a félelmek. Azt gondolom, nincs annál nagyobb bizalom, mint amikor valaki ismeri a legbelső félelmeidet független attól, hogy azoknak vannak-e vagy nincsenek realitásai. Tominak ismerem a legnagyobb félelmét, ami a diabéteszhez köthető. Ez az, hogy elveszíti a lábát, hogy amputálni kell. Retteg tőle. Nagyon figyel arra milyen cipőt választ, nyáron különösen. Elvétve húz papucsot vagy szandált az utcán, minden lehetőségét el akar kerülni, hogy megsértse a lábát. A kavicsos tengerpart nekünk gyakorlatilag tiltólistás. Amikor egyszer leejtettem itthon egy pár pici fülbevalót, tudjátok, azt a bökős végűt, láttam pánikot a szemében, hogy egyből elképzelte, belelép, megsérül a lába, nem veszi észre és abból majd mekkora baj lesz. Nem vagyok orvos, nem tudom mekkora esélye egy egyes típusú cukorbetegnek, hogy elveszítse a lábát. A neuropátiás vizsgálatokon eddig mindig mindent rendben találtak Tominál.  Elfogadom viszont, hogy ez számára egy valós félelem, ami képes őt megfagyasztani, lebénítani. Először próbálkoztam, azzal, hogy „ ááá úgyse lesz ilyen.” De valójában nem tudtam semmivel alátámasztani ezt honnan tudom.  Ez a félelem igazából része a hétköznapjainknak. Mármint nem határozza meg a napjainkat, de része. Éppúgy, minthogy félek attól, hogy a gyerek egyszer nem áll meg a kismotorral az út szélén. Létezik, valid, lehetséges, van rá X százalék esély, hogy nem áll meg. Bár azt gondolom elmagyaráztam a fiamnak elégszer, hogy meg kell állni, ha szólok, hogy elég gyorsan futok ahhoz, hogy utolérjem, elméleti síkon lehet az események láncolatának olyan együttállása, hogy megtörténik. Ennek ellenére nem engedem, hogy minden kismotorozás erről szóljon, és nem tiltom el a gyereket a kismotortól. Tomi sem jár állandóan bakancsban, és nem gondol 0-24 órában arra, hogy elveszíti a lábát, de tudom, hogy nyomasztja a kérdés. Kényesen ügyel nem csak a cipő, a zokni minőségére is, tornázik, masszírozza a lábát. Vajon ez megelőzés, vagy épp, hogy bevonzás?

Sokat tanultam Tomitól hogyan lehet ezeket a helyén kezelni. Hogyan lehet a valamitől való félelmet erőre és motivációra fordítani. Minap azt mondta nem mindig működött így. Volt, hogy inkább a struccpolitikát választotta, vagyis szorongott, de semmit nem tett azért, hogy elkerülje a szorongás tárgyát. Ezt már másként csinálja. Jó-e beszélni a félelmeinkről? Vagy épp azzal teret engedünk neki? Azt gondolom egyfajta megkönnyebbülés. De rá nem nyomhatjuk a másikra. Azzal, hogy ezt Tomi megosztotta velem, nem jár együtt, hogy nekem kéne megakadályoznom az ő félelmét. Azzal viszont igen, hogy ezt az információt nem használom ellene. „Ha félsz ettől, akkor inkább azt meg azt kéne csinálnod.”  Ez nem korrekt, és erre újra és újra figyelmeztetnem kell magam. Nekem diabfeleségként is van félelmem. Olvastam statisztikákat, tisztában vagyok vele, hogy Tominak nagyobb az esélye a szív-érrendszeri betegségekre, mint annak, aki nem cukorbeteg.  Van egy félelmem, hogy mi van, ha egyszer csak megáll szíve. Igen van. Huh. Leírtam. Egyszer elmondtam neki is sírva. De ezzel viszont nem neki van dolga, hanem nekem. Az én félelmeim az én dolgom, nem vetíthetem ki rá és nem engedhetem, hogy a mindennapokat ez határozza meg, megmérgezze a pillanatokat. Ő attól fél elveszíti a lábát, én attól, hogy megáll a szíve.  Magamra nézve egyébként az én démonom a ráktól való félelem. Ezeket kimondjuk egymásnak, amennyit a józan ész enged, teszünk ellene, hogy elkerüljük.  Szűrővizsgálatok, orvosi kontroll, egészséges étkezés stb. A többi nem rajtunk múlik. De megosztjuk. Mert ez is az élet része. Ahogy a cukorbetegség is. De akkor sem ez határozza meg az egész világunkat. Csak egy részét. Ugyanakkor hiszek benne, hogy ha kimondjuk egy faktort már elveszünk: hogy ezt mindenáron magunkban kell tartsuk, és szétfeszítsen belülről.

Kis János Tibor, az Egy Csepp Figyelem Alapítvány diabetológusa a cukorbetegeket érintő neuropátiáról, végtagveszteségről és szív-érrendszeri betegségekről:

„ Az IDF adatai alapján azt mondhatjuk, hogy a cukorbetegeknél akár háromszor nagyobb eséllyel alakulnak ki szív- és érrendszeri betegségek. Minden harmadik cukorbeteg embernél élete során valamilyen látásvesztés alakul ki. A veseelégtelenség 10-szer gyakoribb a cukorbetegeknél. Valahol a világon 30 másodpercenként elveszik egy alsó végtag a cukorbetegség miatt.

forrás: https://idf.org/about-diabetes/diabetes-complications/

 Én véleményem az, A diabetes szövődményeinek pontos számáról nincs megbízható adat, nincs ilyen adatbázis, nincs ilyen regiszter. Nagyjából Magyarországon naponta 10 amputáció történik és 1-1,5 millió vesebeteg van, ennek leggyakoribb oka a diabetes.

A legfontosabb viszont az, ha sikerül hosszútávon jó anyagcserét fenntartani, a javasolt szűrővizsgálatok megtörténnek, akkor a fenti rizikófokozódás jelentősen csökkenthető, késleltethető.