„Ó, ha rózsabimbó lehetnék,
Rám szállnának szépen a lepkék.
Kicsi szívem vélük dobogna,
Nem lennék ilyen nagy otromba.”

Mondhatjuk, az elmúlt egy hétben mantra lett ez a pár soros dal. Tudjátok, megfogadtam, hogy akárhányszor a férjem cukorbetegsége miatt bele akarok kotnyeleskedni valamibe, eléneklem Süsü valamelyik betétdalát magamban, vagy épp nem magamban. Vidám hét volt mit ne mondjak, a kisfiam nagyon boldog volt, hogy újra és újra felcsendülnek kedvenc nótái, pedig hát nem vagyok egy tálentum az éneklésben. De hát a fogadalom, az fogadalom. Így esett, hogy hangosan énekeltem „ én vagyok a jó királyfi, könnyű engem megtalálni” miközben Tomi húzta a cipőjét, munkába indulva  és láttam, hogy az inzulin még ott van a nappaliban.  Már kifelé, búcsúpuszi, miközben én „ nincs is több ily királyfi tán”. Aztán visszafordult:

– Idehoznád az inzulinomat?

Szinte repültem, annyira örültem, hogy

1. eszébe jutott
2. kibírtam tényleg kibírtam, hogy nem szólok.

Egy másik nap zúgott a fejemben „a mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sosem dolgozott” miközben Tomi -aki rendszerint reggel szúr a hosszan ható bázisinzulinja- dél körül szúrta meg magát, kicsit morcosan.

– Basszus, azt hittem beadtam-motyogta.

K-i-b-í-r-t-a-m! Nem szóltam. Tényleg. Na jó, de. Annyit mondtam:

– A lényeg, hogy végül beadtad és nem felejtetted el.

Hát komolyan, vállon veregettem magam.  És ez még nem minden!

Hétvégén volt nálunk egy kis baráti összejövetel, társasjáték, beszélgetés, bor.  Tomi az elmúlt időszakban figyel arra, hogy a rövid italt kerülje, a sörre néha azért elcsábul, de azt is igyekszik távol tartani. A mértékkel, alkalomszerűen fogyasztott jó minőségű vörösbor viszont közös kedvencük. A cukrát sem piszkálja annyira, ha odafigyel, hogy mellé mit és hogyan eszik.  A legnehezebb pálya ez az este volt. Nem számolgatom a bor decijét, hogy mennyi kovászos bagettet és olivabogyót evett mellé, hogy lefelvés előtt akkor kell még valami lassú vagy gyors CH, és akkor most mennyit is kellene szúrnia. Nem szóltam egyetlen egy szót sem. „Álmodtam egy királyfiról, engem szeret nékem dalol…”

Tudjátok mi történt? Tudjátok mi? Tökéletes 5,5-os cukorral kelt másnap reggel. Nem értette miért ugrom a nyakába mikor megláttam a kiírt értéket a válla felett a számlálón.

– Ez miért olyan nagy dolog?

A legnagyobb elismerés magam felé azt hiszem, hogy amikor sétálni mentünk a Hármashatárhegyre egyszerűen elfelejtettem előzőleg a bevásárlásnál a vészhelyzeti csokikat, így a kirándulásra nem tustam bepakolni a táskába. Tudjátok mi történt? Semmi! Ne aggódj, a kocsi ajtajában mindig van egy csomag vészhelyzeti keksz épp az ilyen esetekre! -mondta.

Szóval, nem tartottam a gyeplőt épp, de Tomi igen!

És akkor leesett. Olyan ez, mint az emlékezés. Sokkal könnyebben és elevenebben tudunk emlékezni a negatív dolgokra. Bebizonyították, hogy képesek vagyok akár már 3 éves korunk előtti emlékeket is felidézni, de azok többnyire negatívak. Az én első emlékem például, hogy két és fél éves vagyok, kórházban vagyok egy gyomorvírus miatt és megy belém az infúzió. Határozott, éles emlék, és csak ennyi.  Valahogy Tomi betegsége kapcsán is könnyebben emlékszem a rosszra: a hipókra, a magas cukorra, az elfelejtett szúrásokra, a csalós napokra.  Az kevésbé marad meg ha minden normális, ha minden rendben megy. Ha jó értékkel-fekszik kel, ha nem csábul el a pizzára, leússza a heti távját, ha biciklizik, ha elmegy a diabetológushoz. Pedig be kell valljam ezek vannak azért nagyobb arányban. Tudom, hogy naponta harcol, akkor is, ha nem mondja, nem mutatja. Tudom, hogy neki sokkal rosszabb, és én sokszor valóban könnyen beszélek.  A kontrollmániát viszont nehéz elengedni, ez az én harcom, pedig még egyszer: diabfeleség vagyok, nem diabanyuka. Ez nekem is egy út a fejlődésre. Tudom, hogy lehetne jobb a hozzáállásom. Azon vagyok. Tanulom hét éve nap mint nap. Ő 23 éve tanul. Szeretnék jobb lenni. Tényleg. Azt hiszem ezzel segíthetnénk neki igazán.

„ Ezt a vágyat senki sem érti,
Se gyerek, se nő, se férfi.
Senki, senki itt a világon,