− 15-ös cukorral keltem.

− Hogyan?

− Szerintem influenzás vagyok.

− Dehát nincs lázad, nem folyik az orrod, és a torkod sem fáj.

− De a gyerek beteg. És szerintem én is, de csak így jön ki. Megint. Nincs más tünetem.

A beszélgetés pár napja hangzott el köztem és a férjem között. Nem is tudom miért lepődtem meg. A covid időszak óta tudom, hogy egy diabéteszes betegnek sokszor a legkisebb gondja maga a vírus, már annak a konkrét tünetei. A férjem esetében legalábbis a légúti vírusok elképesztő módon befolyásolják a vércukorszint értéket. Lefekszik hatos cukorral, és reggel felkel 15-tel. De amikor 2022-ben a covid egy hétre ledöntött a lábunkról volt, hogy 22-vel kelt, még a bázisinzulint is módosítani kellett.  Van, hogy estére ugrik meg. Azóta én is tudatosabban figyelem a jelenséget. Tudjátok, van aza fajta ember, aki szinte sose beteg. Hiába dől ki körülötte mindenki, influenza, hányós vírus bármi, maximum egy kicsit fújja az orrát. Na ez Tomi, a férjem.  Egyszer láttam igazán betegnek, az említett 2022-es – már fogalmam sincs hányadik – covid hullám alatt. Azóta sem. Viszont, sokszor bujkál a szervezetében a vírus.  Ebben biztosak vagyunk. Főleg a mostani „mindenkibetegkörülöttem” időszakban, Van egy bölcsődés kisfiunk. Ez ugye azt jelenti, hogy egy petricsészében élünk gyakorlatilag.   Akinek közösségbe járó gyereke van szerintem tudja miről beszélek. Szóval, Tomi szervezetében is biztos bujkál valami. Hogy honnan tudom? Hogy az elmúlt napokban is többször kelt indokolatlanul magas cukorral. Úgy értem 15-tel, vagy akár többel. Nem evett éjjel, sem este olyat, ami indokolta volna. És onnan, hogy a gyereket megint hazahozott valami légúti finomságot. Én is köhögök. De ugye Tomi sose beteg. És közben mégis az. Igazi alattomos dolog ez a diabétesz. Olyan, mint az a szomszéd, aki a szemedbe mosolyog, hogy minden rendben, aztán meg elfordulsz és hátba támad.  A férjem egy racionális ember. Imádja a matekot, mérnök aggyal gondolkodik.  Szereti és áttudja látni az összefüggéseket, és rosszul van attól, ha valami nem logikus. Látom rajta, és mondja is, hogy az egyik legrosszabb számára a betegségében, a „basszus ez nem logikus” felismerések. Hogy azt gondolja, megfelelő mennyiségű inzulint szúrt, X mennyiségű szénhidrát elfogyasztása után, beleszámítva azt is, hogy tervez-e vagy sem még sportolni, és ugyanaz a matek, ami működik szerdán, csütörtökön már nem. Mert mondjuk bujkál a szervezetében egy vírus, vagy túl meleg van, vagy túl hideg, vagy front van, vagy stresszesebb, vagy végül gyalog jött fel a negyedikre mert nem működött lift vagy…

− Ez nem egy három változós egyenlet. Nem elég, hogy mennyit eszem, mennyit mozgok mennyit szúrok. Sokkal összetettebb.

Ezt kicsit úgy mondja, hogy érzem a hangján a tehetetlenséget, és azt, hogy haragszik. Hogy miért nem logikus? Nem logikus.  Kezdem felfogni. Kezdem megérteni, miért nem tudja sokszor nekem sem elmagyarázni mi miért van, mit hogyan csinál. Mert még 23 év után ő is tanulja. Most is. Mert nem logikus, mert nem mindig vagy nem mindig ugyanúgy logikus, Nagyon nehéz lehet. Nekem kívülállóként is, de még sokkal nehezebb lehet benne lenni, pláne egy olyan racionális „kétlábbal állok a földön” típusú embernek. Mert nem logikus. Nem kiszámítható. Nem ad keretet. Nem ad biztonságot.  Azt hiszem, minden diabéteszesnek van egy olyan tulajdonsága, amit az önéletrajzokban csak így szoktunk írni „váratlan helyzetek kezelése”. Nem tudom, hogy a diabétesz miatt vagy egyébként is így lenne, de nálunk Tomi rendkívül jó és gyors problémamegoldó éles helyzetben. Teljesen mindegy, hogy a gyerek kakaót borít a laptopra, a kutya kiszalad az úttestre, az autó bedöglik alattunk az M0-s közepén, én sokszor lefagyok, ő viszont reagál, újratervez, megoldja. Akkor is, ha nem logikus.  Mert nincs választása. Már 23 éve.