– Kisfiam, mi csinálsz? Miért szúrod a ceruzát hasadba?

– Cukorbeteg vagyok, mint apa! Szúrom az inzulint. Olyan akarok lenni, mint apa!

Bevallom, majdnem elbőgtem magam, amikor a csaknem 3 éves Gellért száját elhagyta a fenti pár mondat. Persze, tudtam, hogy Gellért rajong az apjáért. Isteníti. Amint Tomi belép a szobába Gellért arca felragyog, minden azonnal kiesik a kezéből, én olyankor mintha ott se lennék. Nem viccelek. Ha az apja itthon van, én egy zoknit nem adhatok rá. „ Nem te, majd apa.” „Apa! Apuci! Gyeje! Játsszunk! Gyeje bírkózzunk! Erős vagyok, mint te.”

Mint Te, mint Te, mint Te. Gellért kedvenc mondata az apjához. Ha az apja borotválkozik ő is, ha Tomi galléros pólót vesz ő is. Ha az apja fekvőtámaszozik, akkor ő is.  Ha napszemüveg van Tomin, akkor neki is kell. Szívet melengető ez a szeretet kettejük között. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Gellért annyira bálványozza Tomit, hogy számára a cukorbetegség sem egy negatív, hanem egy irigyelt apás dolog lesz. Nagyon hamar megtanulta a cukorbetegség és az inzulin szavakat. Hogy amikor apánál tű van, nem lökjük meg. Azt is tudja, hogy olykor apának azért kell csokit ennie, hogy ne legyen rosszul. De álmomba nem gondoltam volna, hogy ebben is hasonlítani akar az apjára.  Először csak mosolyogtunk, amikor a ceruzával szúrkálta magát. De egyre gyakoribb lett. És egyre többet mondogatja, hogy ő cukorbeteg. Furcsa fricska, hogy a dolog, amitől mi, a szülei rettegünk, számára valami, sejtelmes, izgalmas dolog, amit ő kvázi vár.  Számára természetes dolog az apja cukorbetegsége, olyannyira, hogy mivel bálványozza az apját, természetes, hogy ezt a részét is akarja.  A manós mese, amiről korábban írtam olykor-olykor újra előkerül. De míg korábban a dolog „ tudományos része” érdekelte, már amennyire ez egy három évest érdekelheti, most inkább a szúrás és a mit ehet, mit nem dolgok a fontosak. Valójában azt gondolom, a legjobban a figyelem  tetszik neki. Az, amikor figyelek, figyelünk Tomira, ha rosszul van, valamint az a fajta figyelem, amikor Tomi mér, szúr és Gellért nem mehet oda. Ettől az egész valami misztikus csodává válik számára.  Pedig azt gondolom, próbáltuk és próbáljuk a lehető legnagyobb természetességgel kezelni ezt a diabétesz dolgot. Soha nem titkoltunk előtte semmit. De a gyerekek ilyenek. Okosabbak egyébként, mint azt gondolnánk.

Gellért extra rafkós kis csávó. Nem kicsit.

–  Gellért, mit kotorászol a fiókban?

– Csak…csak…csokit! Hogy jól legyek, mint apa szokott, amikor megeszi. Kell a csoki!

– De te nem vagy cukorbeteg!

– Cukorbeteg akarok lenni, akkor kapok csokit, ugye?

És most örülök egy picit, hogy még annyira viszont nem okos, hogy azt mondja.  „Ha nem vagyok cukorbeteg, akkor meg pláne kaphatok csokit, ugye anya?” Majd pár év múlva visszatérünk rá.:)  Addig is, apák napja alkalmából egy kis csokit Gellért is kaphatott a hétvégén.