− Már megint mi bajod van? Mérd meg a cukrod!

Azt hiszem, nem lenne elég a két kezem, de még a két lábammal együtt se, hogy megszámoljam hányszor hangzott el ez a mondat a számból az elmúlt hét év alatt. Hány vitát zártam le így, hány számomra kényes témából hátráltam ki így, utólag belátva; bicskanyitogató módon.  Nem fair.

Mert azt hiszem azt nem igen írják le a szakkönyvek, és nem igen említik a diabetológusok sem, hogy a cukorbetegség túl a testi tüneteken mit is okoz még. Hogy néha bizony környezetnek olyan, mintha aknamezőn lépkedne.  Hogy a hangulatingadozások ugyanúgy részei a hétköznapoknak, mint a mérő kattanó hangja, a zörgő csokipapír vagy az inzulinos toll kupakjának jellegzetes pattanása. Persze, biztos függ ez az érintett alaptermészetétől is. Fogalmam nincs Tomi milyen lenne, ha nem lenne cukorbeteg. Én már így ismertem meg. Azt viszont tudom, hogy nem egy-nem kettő vitánk azért (is) sikerült elég olaszosra, mert a cukor értékei épp akkor nem voltak a megfelelő tartományban. És bizony volt, hogy ezt én nem tudtam, vagy épp tudtam, de akkor épp nem érdekelt, nem vettem számításba, nem tudtam hátralépni. És igen olyan is volt, hogy minden rendben volt a cukrával csak én vágtam a fejéhez, hogy biztos azért „elviselhetetlen” vagy épp ő próbált azzal takarózni, pedig épp tankönyvi volt az értéke.  Nem fair. Egyik sem szép valljuk be, de emberek vagyunk hibázunk. Egyszer arra kértem, mondja el mit érez akkor, amikor fent vagy épp lent van a cukra, nem csak fizikai, hanem mentális értelemben. Azt mondta, amikor lent van, félelmet, bizonytalanságot, gyámoltalanságot. Depresszív hangulatba kerül. Gyakran jellemző, hogy akkor zuhan le a cukra, ha belefeledkezik valami tevékenységbe. Munka, sport. Ilyenkor nem is érzi, hogy egyre lejjebb zuhan az érték. Hirtelen üt be a felismerés. Ha viszont magas a cukor, akkor néha olyan mintha kitörni készülne belőle valami tomboló démon, ami egyébként alszik, és elég apró kicsi szikra, egy rossz nézés, egy félre ment hangsúly, egy a megszokottnál hangosabb levegő vétel.  De hogy ennek melyik része az, amit ténylegesen az emelkedett vércukorszint okoz, és mi az, amit az a düh okoz, ami saját maga ellen irányul kérdéses. Merthogy Tomi ilyenkor dühös. Nem rám, nem a világra, saját magára. Amikor ezt elmondta, már házasok voltunk. Sejtettem, hogy így van, de így hallva totál ledöbbentem. 

− Miért nem mondtad?

− Sosem kérdezted.

És valóban nem.  Hogy miért? Mert féltem tőle, hogy nem tudok mit kezdeni az információval. Hogy akkor ezzel nekem megint dolgom van. Ugye önzően hangzik? Igen az is. De ember vagyok. Úgy voltam vele a cukorbetegség befolyásolja az étkezési szokásainkat, a sportot, hát mert egy jót veszekedni se lehet anélkül, hogy azzal kelljen foglalkozni, hogy azt most vajon csak azért mondja mert magas cukra, vagy tényleg úgy gondolja?  Nem fair. De az sem fair, hogy neki ez egy jolly joker a kezében, de az sem, hogy én, ha kifogyok érvekből, odalököm, hogy „jó, hát csak magas a cukrod”. Nem fair.

− Miért vagy dühös ilyenkor magadra?

− Mert úgy érzem, biztosan elrontottam valamit. Valami olyat ettem, nem jól szúrtam, elszámoltam magam.

− De hát ez nem fair magaddal szemben.

Nem fair. Milyen hülye kifejezés. Nem fair az sem, hogy 37 éves és nem működik a hasnyálmirigye. Nem fair. Emberek vagyunk. Hibázunk. Ő is, én is, a természet is. Csak sajnos az a csúnya mérő nem hibázik soha. Az mindig igazat mutatja. Nem fair.