Van a 30 fok, amit mi itthon Magyarországon 30 foknak ismerünk, érzünk. És van az a 30 fok, ami mediterrán térségben a tengerparti 30 fok, ahol még este fél 10-kor is világos van, ahol a tenger olyan meleg, hogy a strand még este 9 -kor is tele van és még éjfélkor is fürdőznek az emberek. Egy hét nem hosszú idő, de ahhoz pont elég, hogy átállj egy teljesen más ritmusra, ami az érkezést, ébrenlétet, aktivitást jelenti, na meg ami a vércukorszintet. Ennyi időt töltöttünk  a spanyolországi Costa Blanca partszakaszon. Egy hét alatt Tomi vércukorszintje talán csak kétszer tért el a tankönyvitől. Egyszer az alicante-i várban a tűzű napon a sok gyaloglás miatt leesett, egyszer pedig egy fagyizás és sangriázás utáni kései szúrás okozott magas cukrot.

 A recept megint működött: pihenés, napsütés, tenger, kirándulás,  tengeri ételek, rogyásig: tintahal, rák, kagyló, tonhal, gyakran köret nélkül, olívabogyó, gyümölcsök, saláták. És ami a legfontosabb: nulla vagy legalábbis minimális stressz. Éppen ezért szinte büntetlenül belefért majd minden nap a fagylalt és a sangria. Persze kellett figyelni, na de mennyivel jobb volt, hogy amikor mozogni kellett, Tomi azt mondta, sétál a parton egyet, hogy utána jöhessen fagyizni. Szerintem a mediterrán klímának és főként az emberek hangulatának gyógyító hatása van. A spanyolok egyszerűen boldogok. A helyi nyugdíjasok már reggel 7-8 körül lepakolják a strandra a napernyőket, nyugágyakat, csoportosan. Kártyáznak, beszélgetnek, majd elvonulnak sziesztázni, hogy aztán késő délutántól este 10-ig megint kint legyenek.  A spanyolok későn vacsoráznak, 9-10 óra körül. Erre szinte azonnal átálltunk mi is, és egy cseppet sem zavarta a 3 éves Gellértet, aki velünk együtt ahhoz van szokva, hogy itthon este hatkor, de legkésőbb fél hétkor vacsora van.

A spanyolok nem csak boldogok, hanem lazák, kényelmesek és befogadóak. Senkit nem érdekel mi van rajtad, hogy márkás-e a fürdőruhád, vagy napszemüveged. A vendéglátás kedves, figyelmes. Néha elgondolkodom azon vajon ez a fajta mediterrán varázslat vajon csak azért működik, mert egy évben maximum egyszer éljük át?  Milyen lenne kint élni? Vajon mediterrán térségben más a cukorbetegként, cukorbeteg hozzátartozójaként élni? Vajon a "manana" mentalitás, a hosszú napsütéses órák száma, a meleg, a mosolyok,  az egészséges tengeri ételek, a sok gyümölcs, zöldség egy idő után megváltoztatná a szervezünket? Lehet, ha kint élnénk, Tominak többször lenne jó a cukra? Vagy ez csak illúzió? A magyar transzferes, aki reptérről hozott bennünket azt mondta, ő 19 éve él kint, és higgyük el, ott élni baromira más, mint ott nyaralni. Bürokratikus, lassú ügyintézés a hivatalokba, a  "manana" mentalitás miatt a spanyolok gyakran megbízhatatlanok, ha azt mondja egy spanyol, hogy 10 órakor ott van, akkor általában nincs ott és az állami egészségügy azért ott sem a legfényesebb, ott is kevés az orvos.  Szóval nem tudom, lehet nincs biztos recept.  Azt tudom, hogy Tomi napbarnított, nyugodt, kipihent, jó cukorértékkel, feltöltődve jött haza.  Azt tudom, hogy én aki kissé merev vagyok kint teljesen megváltoztam: hagytam, hogy Gellért éjfélig fent legyen, ha úgy tartja kedve, hogy este 8-ig fürdjünk a tengerben, és hogy vacsora előtt fagyizzunk, hogy néha kimaradjon a fogmosás, hogy kapjon egy sokadik kisautót, hogy azonnal megkóstoljuk a piacon vett cseresznyét, pedig meg se mostuk, hogy ne csak vizet igyon a fiam, hanem gyümölcslevet is kaphat.  Tényleg nem, egyszer sem cseszegettem Tomit, hogy milyen a cukra, csupán kérdés nélkül tettem bele a hűtőtáskába az inzulint a strandolás előtt. Egyszerűen boldogok, önfeledtek  és gondtalanok voltunk mindhárman ott. Valahogy ezt kéne eltenni egész évre, jövő nyárig. Mert sokat nevetni, sétálni, jól és finomat enni, ellazulni itthon is lehet. Azt hiszem. Nem csak a tenger gyógyít, hanem a felfogás, és a gondolatok. Azoknak teremtő ereje van. Ugye?