Újabb húsvét. Újabb ünnep. Újabb kínálgatások. Újabb de „ebben nincs sok cukor” napok, újabb állandó szénhidrát és inzulin számolgatás, újabb aggódás, lelkifurka. „Ha ő nem eheti, akkor én sem? Mutassak példát? Ha én még elveszek egy sütit, akkor azzal őt is ösztönzöm, hogy vegyen? Akkor kevésbé tud nemet mondani?”  Ezekkel a gondolatokkal vágtam neki a szokásos családi, több napos, vidékre utazós, szülős és nagymamalátogatós Húsvétnak. Valahogy egy kicsit mindig szorongok ezektől, már ami férjem diabéteszét illeti. Tudjátok, megint az örök dilemma. Az én felelősségem, hogy Tomi mennyit eszik?  Nekem ő miatta figyelni kell-e arra, hogy mit és mennyit eszem? Van-e jogom, feladatom-e, szólni, ha azt feltételezem túl sokat/ túl keveset evett.  Nos, ami az idei húsvét alatt történt, azt hiszem, erre mondják, hogy van, amikor a helyzet megoldja önmagát.

Eleve idén valahogy nem az ételeken volt hangsúly. Na, nem mondom, hogy nem ettünk nagyon jókat és a mamák, dédik nem tettek ki magukért, de elvitte a fókuszt, hogy Tomi húgának nemrég kisbabája született, így most nem a közös étkezés, hanem a közösen babában gyönyörködés hozott össze minket.  Persze volt sonka, kalács, tojás, töltött káposzta, rántott hús, sütemények, minden, ami szem-szájnak ingere. Mégis, valahogy mintha a kotnyeles diabfeleség énem is szabadságra ment volna. Nem foglalkoztam azzal Tomi mit is hogyan eszik. Nem voltak kényszeres ellenőrizgetések. Persze, attól, hogy aktívan nem foglalkoztam vele, ennyi év után azért szemet szúrtak dolgok. Például, hogy a sonkát és tojást kalács nélkül eszi, az almás pitéből csak egy vékony szeletet vesz, a krémesre rá se néz, a négy nap alatt összesen két pohár vörösbort fogyasztott, sok zöldséget evett az étkezésekhez. Fagyit csak a fiunknak vett, ő nem kért.  Húsvét hétfőn mikor a dédi híres gombás krumpliját ettük olyan puha csirkemellel, amit esküszöm a legnagyobb mesterszakácsok sem tudnak elkészíteni, feltűnt, hogy Tomi, komor arccal félig hangosan számol.

 – Tomi, minden rendben

 –  Igen! Minden!

 –  Egyébként nagyon büszke vagyok rád!

 –  Miért?

 –  Annyira fegyelmezetten eszel. Tényleg! Biztos nem lehet könnyű. Tudom, hogy az ünnepek különösen nagy kihívást jelentenek.

 –  Be kell vallanom valamit.

 –  Azt hiszem, ezt a mondatot úgy általában a nem szívesen hallja egy feleleség. Mit csináltál?

 –  Nem hoztam elég inzulint. Nem ellenőriztem mennyi van a tollban.

 –  Hogy mi?

 –  Szóval, nagyon figyelnem kellett, kicsit se csalhattam. Patikamérlegen számoltam miből mennyit eszem. És sikerült. Tessék! 6-os a cukrom. Mutatja felém a mérő kijelzőjét, olyan büszkén, hogy vigyorognom kellett.

Valójában azóta is azon gondolkodom sírjak vagy nevessek. Azt hiszem, nem is Tomi lenne, ha nem történne valami. És valahogy mindig úgy fordítja a dolgokat, hogy jól jön ki.  Egyrészről azt godolom, hogy elképesztően kockázatos, felelőtlen, amit tett és a szokásos „hogynemleheterrefigyelniennyiévután” séma jut eszembe. Másrészt, felnőtt ember.  Jól jött ki? Jól!  És tudjátok mit? Ez az egész azt jelenti, hogy amikor utazás előtt pakoltunk, nem piszkáltam azzal, hogy mennyi inzulint pakolt. Nem eleget. Megoldotta? Meg. Mindenki jól járt. Kecske is jól lakott, káposzta is megmaradt. Vagy inkább maradjunk a nyúlnál. Mindenki boldog. Most a nagy ijedtségre lehet kiosonok a konyhába és sutyiba megeszem a fiam egyik csokinyusziját. Na jó, csak a felét. Csak legalább az egyik fülét. Ennyi jár.