Szinte már ars poeticámnak tekintem, hogy úgymond promózzam a cukorbetegséget. A lehetséges "jó" oldalait. A pozitív attitűd és az edukáció fontosságát. A prevenciót. A tudatosságot. A sorstársi közösségek nélkülözhetetlenségét. A diabéteszes gyerekek óvodákba, iskolákba való, diszkrimináció nélküli integrációjáért vívott harcot. Az élményterápiát. A technológiai újdonságokat. Ezek a dolgok kicsit a saját démonjaim legyőzéséhez is szükségesek, kellenek a mindennapokhoz. Viszont természetes az, hogy az ember nem tud mindig pozitív lenni és mosolyogni a diabéteszére, hiszen kőkemény meló ez. Természetes, hogy néha belefáradunk, elfáradunk az önmenedzselésben.
Elfáradok abban, hogy a nap 24 órájában ott motoszkál a hátsó gondolataimban, hogy vajon mennyi most a cukrom.
Elfáradok abban, hogy előbb-utóbb mindegyik táskámban kiborul a szőlőcukor, amit utána szinte lehetetlen eltüntetni.
Elfáradok abban, hogy a TB által támogatott tesztcsík mennyiség (számomra) semmire sem elég, ezért több ezreket költök rá pluszban.
Elfáradok abban, hogy olyan emberek bírálnak a cukorbetegségem kezelése miatt, akik abszolút nem érintettek benne.
Elfáradok abban, amikor a pumpám csipogására ébredek hajnalban.
Elfáradok abban, hogy időnként nem tudok anélkül végigfutni egy órát, hogy megállnék szőlőcukrot enni, hogy a végére ne legyen hipóm.
Elfáradok abban, hogy pumpás lévén egy óránál többet nem úszkálhatok a Balatonban.
Elfáradok abban, mikor az emberek megbámulnak a metrón cukormérés közben.
Elfáradok abban, amikor szörnyülködve néznek a pumpámra és a kanülre, és közlik, hogy ők ezt biztos nem tudnák csinálni.
Elfáradok abban, hogy félek a szövődmény-vizsgálatoktól.
Elfáradok abban, hogy nagyon sok hipózás után huszas a cukrom.
Elfáradok abban, hogy néha rossz helyre szúrom a kanült és minden tiszta vér lesz.
Elfáradok, ha azt mondják, nem is tűnök cukorbetegnek.
Elfáradok abban, hogy az ujjaim úgy néznek ki, mint egy szita.
Elfáradok abban, hogy hiába eszek alacsony glikémiás indexű ételeket, mert bár lassan, de ugyanúgy tíz fölé megy a cukrom evés után.
Elfáradok abban,hogy bepánikolok, mikor a szenzorom három lefelé mutató nyilat jelez.
Elfáradok abban, ha nem megy 7 alá a HbA1c-m.
Elfáradok abban, amikor azt mondja valaki, hogy hát igen, az ő nagymamája is cukorbeteg volt.
Elfáradok abban, hogy a pumpám szerelékével beleakadok a kilincsbe.
Elfáradok abban, hogy néha a munkahelyemen megbeszélés közben is szőlőcukrot kell rágcsálnom, mert érzem, hogy esik le a cukrom.
Elfáradok abban, mikor megkérdezik, azért vagyok-e diabéteszes, mert sok cukrot ettem kiskoromban.
Elfáradok abban, hogy félek az eszméletvesztéses hipoglikémiától, hiszen már háromszor volt részem benne.
Elfáradok abban, hogy egyelőre félek a terhesség gondolatától.
Elfáradok abban, hogy időjárás-változáskor a fejem tetejére is állhatok, akkor sem lesz jó a cukrom.
Elfáradok abban, ha megkérdezik, hogy lehetek ilyen fiatalon cukorbeteg.
Ugyan nincsen tavasz, de fáradt vagyok most. Ismét egy ilyen időszakot élek, amely olykor minden cukorbeteg életében előjön. Tudom, mert látom saját magamon, és látom az érintett barátaimon. Szerintem fontos, hogy ezeket az érzéseket és periódusokat is megéljük, hiszen részei a diagnózisnak. Vegyünk róluk tudomást, ne tegyünk úgy, mintha nem lennének ott bennünk. Igenis néha mind azt kívánjuk, hogy "szabadságot vehessünk ki", akár csak 24 órára. 24 óra, amikor nem keringenének számok a fejünkben - szénhidrátok, inzulin egységek, vércukorszintek, hemoglobin A1c-k, glikémiás indexek. 24 óra, amikor nem szurkálnánk magunkat különböző helyeken. 24 óra, amikor azt, és annyit ehetnénk, amennyit megkívánunk. Csak egy nap. Aztán folytatnánk...
