Bármennyire nem szeretnénk, a stressz része életünknek. Muszáj alkalmazkodni, cukorbetegség ide vagy oda.

Pár diploma, kismillió vizsga, rengeteg munkahelyi szituáció és egy diabos gyermekkor után van tapasztalatom a stressz vércukorra gyakorolt hatásáról. Gondoltam én, amíg amolyan Murphy törvényként pont a doktori védésem előtt sikerült alaposan fellőni a cukorrakétát.

A stresszreakció a szervezet természetes válasza a vészhelyzetre, a test felkészül a harcra vagy a menekülésre. Vészhelyzetben számos stresszhormon szabadul fel, amelyek emelik a vérnyomást, a pulzust, növelik az izmok készenléti állapotát, tágul a pupilla, élesedik a figyelem. Az izmok megfelelő mennyiségű gyors energiaforrását pedig a belső cukorraktárak felszabadítása révén a véráramba kerülő cukorfröccs biztosítja.

Míg az inzulin egyeduralma a vércukorcsökkentés frontján egyértelműnek látszik, addig vészhelyzetben egy sor hormon képes a vércukrot növelni. Ezeket stresszhormon elnevezés mellett kontrainzuláris hormonoknak is nevezzük, amiért rákontráznak, ellentartanak az inzulin hatásának. Legismertebb közülük az adrenalin, de ide tartozik a noradrenalin, a mellékvesekéreg szteroidjai, stb. Sztesszhelyzetben tehát a hormonoknak köszönhetően mobilizálódnak a belső cukorraktárak és a vércukroszint nő, aminek leginkább inzulinnal tudunk utánamenni. Néha meglepően sok inzulinnal, megjegyzem. Küldjétek neki bátran.

Hogy ne legyen olyan egyszerű (muhaha) a helyzet, a stresszhormonok inzulinrezisztenciát is okoznak. Vagyis vészhelyzetben nem csupán több inzulin kell a felszabaduló cukrok miatt, de a beadott inzulin hatékonysága is csökken. Néha ezért lehet az érzésünk, hogy hiába döntjük magunkba vödörrel az inzulint, a vércukor meg sem moccan.

Az inzulinrezisztencia-hatás két okból trükkös. Egyrészt, a vészhelyzet elmúltával (pl. vizsga után) az inzulinrezisztencia képes úgy megszűnni, mintha elvágták volna és az előzőleg vödörrel beöntött inzulin hirtelen ismét hatékony lesz. A stressz múltával ezért elképzelhető, hogy villámgyorsan a ló túloldalán találod magad. Másrészt, ha hosszú távon vagy stresszes helyzetben (pl. munkahely, családi bajok), az inzulinrezisztencia állandósulhat és jelentősen nő az inzulinigény. Ez mindenkire igaz, nem csak a cukorbetegekre. Inzulinrezisztenciának testmozgással lehet utánamenni, vagyis minél stresszesebb az élet, annál fontosabb a napirendbe bepasszírozni az edzést. Nekem egyedül ez válik be, mozgás nélkül csak kínlódom a magas cukrokkal.

A védés végül kitűnően sikerült, de utólag is nehéz megmondanom, pontosan mit kellett volna diabfronton másként csinálnom. Mozogtam is, sűrűn mértem is, toltam az inzulint, elvileg minden megvolt, ami általában kell, csak most kivételesen nem működött... Mit tehettem...? Korrekcióztam és bedöntöttem 1,5 liter ásványvizet, miközben bedugtam egy doboz narancslevet is a pulpitus alá (hátha mégis hipó lesz belőle, ugye). Nem mellesleg pedig nagyon-de-nagyon kértem az őrangyalomat, hogy ne az inzulinpumpámnak legyen pont most technikai problémája, mert akkor végem van. 

A cukrom végül csak estére állt helyre. Addigra lenyugodtam, lecsapott a nyár egyik legnagyobb hidegfrontos vihara, cseréltem kanült, nyomtam még inzulint és bedobtam két pálinkát. Valamelyik használt.