Kedves Diabétesz,
Már régóta barátok vagyunk – ha egyáltalán barátságnak nevezhetjük a mi kapcsolatunkat. 19 év, 5 hónap és 2 nap telt el az első találkozásunk óta. Néha utállak (nos, viszonylag sokszor, de igyekszem dolgozni ezen), néha pedig nem vagyok benne biztos, hol lennék nélküled.
Szeretném megköszönni neked mindazt a leckét, amit megtanítottál a testemről, és arról, hogy a jó egészség nem magától értetődő ajándék (amellett, hogy bármikor meg tudok enni egy pizzát, és nem bánom meg két órával később sem). Köszönöm, hogy türelemre tanítottál, mert biztos vagyok benne, hogy ma már képes vagyok bárkinek elmagyarázni, hogy azt ehetem és ihatom meg, amit csak akarok életem hátralévő részében, csak bizonyos kondíciókat kell ehhez teljesítenem. Köszönöm, hogy megtanítottál arra, hogy a feladás sosem megoldás. Tudom, hogy furcsának tűnik, de nélküled feleannyi mentális és érzelmi erőm sem lenne, mint ma. Voltak rossz napjaink együtt (úgy értem, hogy nagyon nagyon rosszak), de azt hiszem, ezzel próbáltál ki engem, és a tűrőképességem. Teszteltél, hogy megbizonyosodj arról, hogy valóban megértem-e a leckéidet. Hogy bírjam a nyomást a későbbiekben. Hogy soha ne adjam fel.
Soha nem fogom megtudni, végső soron miért választottál engem "barátnak" – nem gondoltam soha, hogy szükségünk lenne egymásra. Végül is a gyerekkorom első 10 éve nagyszerű volt nélküled. Azt hitted, lemaradtál valamiről? Jó lett volna nélküled befejezni a gimnáziumot és a tinédzser éveket, az egyetemet, a pályakezdést, de megbocsátok. Azt tapasztalom, hogy sok embernek mutattál leckét a perspektíváról. Mindenesetre köszönöm, hogy segített megtanítani a kisgyerekeknek, hogy bármit megtehetünk, amit bárki más; csak egy kis plusz munkát igényel mindez. Köszönöm, hogy megmutattad, hogy amikor az élet ledönt a lábamról, az egyetlen lehetőség az, hogy felállok, és folytatom – még keményebben.
