A cukorbetegség jelentős pszichés terhelést jelent gyereknek, szülőknek egyaránt, a nehézségeknek pedig nem kis része a vércukorkilengések okozta hangulatingások. Ezeket néha felnőttként sem egyszerű kezelni, de mit tehet egy szülő? Hiszti vagy hipó? Utasítsam rendre vagy öleljem, szeressem? Fizza Humayun, cukorbeteg anyuka írása alább.
Ti mit gondoltok, hogy látjátok? Írjatok!
Talán én is megírom, milyen volt cukorbetegséggel felnőni.
"Minden a fiam arcára volt írva. Elfordítottam a fejem, elárasztott a bűntudat. Kiabáltam vele, mert nem tett rendet maga után. Tizenöt perc kérés-könyörgés, rimánkodás, érvelés - eredménytelenül. Elvesztettem a türelmem. Most, hogy könnyes arcát nézem, keresem a kilendülő vércukor jeleit, túl magas vagy túl alacsony lenne esetleg, de nem látok semmit. Azért megmérjük: túl alacsony. Szégyellem magam.
Szinte hetente eljátsszuk ugyanezt. Immár hat éve cukorbeteg. Sokat kellett tanulnunk és sokat is tanultunk, de ahogy a tudásom nőtt, úgy nőtt a frusztrációm is. Kezdettől fogva azt gondoltam, a diabétesz nem mentség a fiam viselkedésére és nem lehet kifogás, de annyira nehéz meghúzni a határt. A határt, ahol a cukorbetegség véget ér és a neveletlenség elkezdődik.
Sok időbe telt, mire kirajzolódott számomra az összefüggés a viselkedés és a vércukorszint közt. Mikor cukorbeteg lett, otthon lévő, első gyerekes anya voltam. Első gyermek, így fogalmam sem volt, mikor hogy viselkedik, reagál egy nem cukorbeteg gyerek – és a cukorbetegség csak adott mindehhez még egy dimenziót, még bonyolultabbá tette az egyébként sem kevés dilemmát. De ahogy kezdtem kitanulni a diabot, sokminden elsimult, világossá lett, az élet helyre rázódott.
Aztán elindult az iskola. Felgyorsult az életünk, ami nehezítette a jó vércukorprofilt. Most zsonglőrködünk a rengeteg iskolai és iskola utáni tevékenységekkel, házi feladatok, sport, különórák. Időbe telt, mire meg tudtam különböztetni, hogy éppen a rossz vércukor miatt hisztizik vagy csak azért, mert egy 8 éves kisfiú, aki próbálgatja a határait.
Nem akarom, hogy a gyerekem kifogásként használj a cukorbetegségét a rossz viselkedésére, de jó néhány alkalommal már passzoltam a hegyi beszédet a rossz cukrok miatt. És amikor ezt teszem, dilemmázom. Hagyjam a nevelést vagy legyek következetes? Miben legyek következetes – elhagyni a fejmosást esetenként, vagy abban, hogy sosem hagyom el? Minden alkalommal hezitálok és hol így, hol úgy döntök. Minden eset más, nincs tuti módszer.
A próbálgatások és hibázások során kitaláltam magamnak egy döntési vezérvonalat, hogy segítsen eligazodni ezekben a helyzetekben. Az ingerlékenység és a dac első jeleire megragadom a mérőt és mérünk. Ez az első. Ha a vércukor rendben van, akkor kezdődhet a "nevelés". Ha túl alacsony vagy túl magas, akkor előbb rendezzük a vércukorszintet és a viselkedéséről akkor beszélünk, ha már rendben van. Ilyenkor gyakran ő maga jön és kezd beszélgetésbe. Ha pedig a vércukor csak picit van a céltartományon kívül, akkor beszélgetés közben tesszük helyre a vércukorszintet.
A gyermekkor változásaival, lelki kihívásaival szembe nézni nap, mint nap, pont elég megpróbáló tud lenni. Még inkább, ha ott a cukorbetegség és az ingadozó vércukrok, az azokhoz kapcsolható érzések, érzelmek. Minden nap emlékeztetem magam, hogy valójában soha nem fogom megérteni, milyen érzés felnőni cukorbetegen. Sokszor, ha őt rendre utasítom, úgy érzem, valójában magam fegyelmezem.
Nyugodtnak maradni és megpróbálni kitalálni, van-e mögöttes oka a rosszaságnak. Ezt igyekszem fejben tartani."
