Már megint összekapartam egy részeget a földről, mert attól féltem, cukorbeteg, aki rosszul van.

Robogtam lefelé a házunkban a lépcsőn és szó szerint belebotlottam a nőbe. Belógott a lépcsőfordulóba. Ott feküdt-ült, a saját lakása ajtajában, az ajtófélfának dőlve, kulcs a zárban, kutyája fekszik a lábánál. Félemelet, nyitott lépcsőház. Alig pár méterre munkások szerelték a liftet.

Megtorpantam. Nézek a nőre. Nézek a kutyára. Nézek a munkásokra.

"- Mióta fekszik itt, nem tudják?"
"- Kb. egy órája." - hangzik a válasz a lift mellől. A jó édes...
"- Részeg esetleg...?"
"- Nem tudjuk, de biztosan." - szólt a bödönhang, most már a lift mélyéről. És vajon életben van...? - kérdeztem, de már csak magamtól és bátortalanul.

Ha eszméletlen embert látok, mindig ugyanaz ugrik be. "Cukorbeteg?" hajolok a nőhöz a földön és kérdezgetem, miközben rázom a vállát. "Nem vagyok" felelte ébredezés közben, nem kis csodálkozással a szemében. Ahogy a száját kinyitotta, egyértelmű volt, hogy igazi részeg. Kinyitottam az ajtót, felkapartam, bekísértem, meghallgattam. Karácsonyi krízis. Sok mindent nem tudtam tenni.

A metrós srác óta rázok fel így minden fél-eszméletlen és eszméletlen embert (szerencsére nem sokan voltak). Jópár éve történt: kóválygott a metróban a srác, mint aki részeg, de hétköznap és napközben, egy szolíd-szelíd kinézetű gyerek, egyedül. Ott is tipegtem-topogtam, egyik lábamról a másikra, aztán csak odahajoltam, hogy megkérdezzem, nem cukorbeteg-e? Az volt. Kérdeztem, mi a baj, alacsony a cukra? De zavart volt, nem tudtam vele kommunikálni, így adtam neki narancslét. A gyümilétől kicsit kitisztulva elmondta, hogy kifogyott az inzulin a penből és kimaradt a déli szúrás, az ebéd mellé. Szóval nem alacsony volt a vércukra, hanem pont ellenkezőleg, én meg megitattam cukorral...! Azonnal kiszálltunk, az Árpád hídnál, és segítségért indultam - de mire a segélyhívó gombhoz értem, a srác felszívódott a tömegben. Rohangáltam körbe a nagy metróaluljáróban, de nem találtam...

Napokig rettenetes bűntudatom volt, pedig utólag visszagondolva helyesen cselekedtem. Ha egy cukorbeteg ismeretlen okból zavart, rosszul van és még képes nyelni, etetni-itatni kell valami cukros dologgal. Ha tényleg hipózik, ezzel megmentheted az életét. Ha viszont magas cukor miatt van rosszul, a gyümilével nem segítesz, de már olyan nagyon nem is rontasz a helyzeten, így is, úgy is orvos kell (sőt, a folyadék jót tesz, a srác is ettől élénkülhetett fel). Persze a vércukormérés a tuti, és fontos, hogy ne veszítsd szem elől, amíg nincs teljesen jól - ezeket sajnos buktam. Nagyon bízom benne, a srác hazatalált vagy útközben kapott segítséget.

Szóval a tanulság, hogy sosem tudhatod, melyik "részeget" lehet narancslével "kijózanítani" vagy épp másként megsegíteni. Nem volt kellemes élmény a nővel beszélgetni, a francnak hiányzik, ahogy nem könnyű odamenni egy ismeretlen, rosszulléttel küzdő emberhez sem. De kezdeti suta toporgás ide vagy oda, nem ő volt az első, sem az utolsó "részeg", akit megszólítok. Mert mi van, ha cukorbeteg...? Meg egyébként is.