...avagy egy parapács kisdiabos története. Mesébe illő elbeszélés egy mesebeli helyszínről, Agyagfalváról, hús-vér valós emberekkel. Nem vagyok az a sírós típus, de ezt azért egy kicsit megpityeregtem... Nem-mese arról, mennyire jelent problémát a kicsiknek elfogadni, ha egyik társuk cukorbeteg. Felnőttek, okuljatok!
Balázs arcai :)"Szerencsekő, avagy hogyan fogadják a gyerekek a cukroskát?
Egy erdélyi kis falucskában élünk Székelyudvarhely mellett a négyéves kora óta cukorbeteg fiunkkal.
Csupa pozitív eseményről és kapcsolatról tudunk beszélni, hiszen a családorvos, a cukros doki néni, óvónénik és most a tanító néni is remekül viszonyul a hétéves Balázshoz. Parapácsságából adódóan (aki nem ismerné a parapács kifejezést: a székelyek használják arra az emberre, aki ügyes, talpraesett, jó beszédű) gyermekünk szinte mindenhol feltalálja magát, és közvetlen kapcsolatai is igazán eredményesek.
Mivel óvodás kora óta cukros, az első osztályos kollégáinak már nem feltűnő, ha megszúrja ujja begyét, vagy az inzulint beadja. Természetesen voltak olyan esetek, amikor a bámuló gyerekben félelmet váltott ki a látvány, de összességében elfogadták Balázst olyannak, amilyen.
Legutóbb, még az iskola első heteiben, a gyerek megfelelési vágya, akarata megbolygatta a cukrait. Első lépésben orvoshoz is fordultunk vele. Elkérezkedtünk az iskolából. Hazafele jövet találkoztunk osztálytársaival. Gergő barátja boldogan újságolta, hogy az iskolában nem maradt le semmiről, majd adott Balázsnak egy kavicsot:
– Adok egy szerencsekövet, hogy mindig jó cukraid legyenek, soha ne kelljen kimaradj az iskolából – mondta boldogan a hatéves Gergő."
Hálásan köszönöm Lórántnak, Balázs édesapjának, hogy elküldte a történetet!
Hajrá Nektek, így tovább!
Neked is van hasonló történeted? Ne habozz, küldd el!
kata.kiss@egycseppfigyelem.hu
