Szerdán fellobbant a XIV. paralimpia lángja és miközben a magyar csapatnak szurkolunk, büszkék lehetünk Sydney cukorbeteg paralimpikon bajnokára, Pam Fernandesre. Pam 4 éves korában lett cukorbeteg, 21 évesen elveszítette a látását a diab következtében, majd kerékpározni kezdett és meg sem állt Sydney-ig, ahol olimpiai aranyat nyert. Életútja maga a küzdés - és valahogy maga a megtestesült Életerő is egyben.

Pam Fernandes ilyen tandem biciklin nyert Al Whaley-vel együtt

Pam négy évesen lett diabos, még a cukorbetegség őskorában. Öt bátyja közül egyikük kisgyermekként belehalt a cukorbetegségbe, Pam pedig 21 évesen megvakult. Eddig egy szomorú, de sajnos abban az időben átlagos történet.

Amiért mégis blogposzt lehet az élete, az a folytatás. Pam nem tette fel tehetetlenül a két kezét és nem lett áldozat: főiskolára járt és még a bajnok kosárlabda-csapatban is játszott. Vakon, túl 30 operáción és épphogy megkezdve a rendszeres vesedialízist, 1985-ben lediplomázott, majd futócsoportot alapított vak- és gyengénlátó embereknek. Pár évvel később veseátültetésen esett át, felépülése után pedig biciklire pattant.

A kerékpár eddig soha nem tapasztalt szabadságot, edzettséget és egyben jó vércukrokat is eredményezett Pam számára. Olyannyira elkapta a hév, hogy nyolc országos versenyen lett első, megannyi kisebb versenyen győztes vagy helyezett, majd 2000-ben, Sydney-ben a paralimpián aranyat nyert 1km üldözéses kerékpárversenyen Al Whaley-vel. És nem mellesleg beállítják az új világ- és paralimpiai rekordot ebben a versenyszámban.

Sporteredményei mellett végtelen optimizmusa és másokért végzett munkája vívta ki a csodálatot. Mindenhol és minden lehetséges csatornán igyekszik felhívni a figyelmet a cukorbetegségre, a megelőzés lehetőségeire, a szövődmények súlyosságára. Számtalan cukorbetegséghez köthető szervezet és alapítvány oszlopos tagja, főszervezője. Foglalkozása: "motivation speaker" - motivációs előadó, harger-ember, főszurkolója az életnek, hogy lehet ezt igazán jól lefordítani? Ettől lesz ő igazi bajnok.

Ahogy olvastam a történetét, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy én is 4 évesen lettem cukros és milyen jó, hogy nem vagyok 9 éve vak. Mert lehetnék. Csupán más korban születtem, nekem adva vannak a lehetőségek - és milyen könnyen elfeledkezem róla, milyen jó dolgom van. A másik pedig, hogy a fene sem érti, de valahogy a nagy emberek mind végtelenül küzdő emberek. Küzdenek és nem adják fel. Csak küzdenek.