Hajnal két óra van. Motoszkálásra ébredek. Félig nyitott szemekkel érzékelem, hogy a konyhában ég a lámpa. Felemelem a fejem a párnáról, papírzörgést hallok, mint amikor valaki kinyit egy műanyag csomagolást, talán csokiét. Igen csokié! Kimegyek a konyhába. A barátom áll az ajtónál, nekem háttal. Zihál. A bőrén veríték. A konyhapulton két összegyűrt csokipapír. Sportszelet.  A kisebbik kiszerelés.  Felém fordul, bőre sápadt, szeme alatt karikák. Nem tudom szóljak-e, kérdezzek, egyáltalán mit kérdezzek. Olvastam róla persze. Tudom, hogy a cukorbetegnél előfordul a vércukoringadozás és persze azt is tudom, hogy a „hipózás” nagyon veszélyes. Tomi mesélte, hogy kamaszként kétszer kellett mentőt hívni hozzá, amikor a cukra kettő alá zuhant. Azóta szabály: cukorbetegség ide vagy oda, csokoládé mindig legyen otthon! Nem szőlőcukor, nem banán, nem kockacukor, csokoládé. Neki az segít leggyorsabban−magyarázta egyszer. Ha nagyon nagy baj, akkor még egy bögre tej.

 Továbbra is csak állok, és nézem őt, miközben fogalmam nincs mit kéne reagálnom. Végül Tomi töri meg a csendet, mosolyogni próbál.

− Semmi baj, mindjárt jobban leszek.

− Mennyire alacsony?

− 2,9. De már megy fel. Nyugi!

− Kevés szénhidrát volt a Cézár-salátában, amit vacsorára csináltam? Sajnálom, ha...

− Semmit nem csináltál rosszul. Nekem kellett volna figyelnem jobban. Ez az én feladatom.

Kezd visszatérni a szín az arcába. Már egyre őszintébb a mosolya. Érzem a Sportszelet jellegzetes rumos-kakaós illatát az apró konyhában, magamba szívom és az utolsó mondatán gondolkozom. Az ő feladata. Kidobom az üres csokipapírokat a kukába. Közben Tomi újra méri a vércukrát, a mérő jellegzetes kattanását, ahogy az ujjbegyébe szúrja tűt most még hangosabbnak hallom. Már 4,2. Szépen emelkedik.

− Menj aludni nyugodtan! Ha eléri az 5-öt megyek én is.

− Inkább maradok.

Maradtam.  Ez volt az első ilyen éjszakánk.  A 7 év alatt később sok ilyen jött még. Volt, amikor hetekig, akár egy -két hónapig semmi, aztán újra előfordult.  Persze, minden egyes alkalommal végigfuttatom magamban, mit készítettem vacsorára előzőleg. Biztos nem szúrtam-e el valamit. Az évek alatt a mantrám lett „Nem az én betegségem. Nem az én felelősségem.” Hiába. Nem megy. Újra és újra keresem a hibát magamban. Aztán persze sokszor mindezt mégis Tomira tolva, őt kezdem nyúzni, hogy hát jó, nem az én hibám, de akkor viszont az övé, akkor ő nem figyelt, neki kellene jobban és miért nem így, és miért nem amúgy evett/szúrt/számolt. És elindul a spirál, önvád, majd az ő vádolása, és ez váltakozik.  Ez nyilván nem jó se neki, se nekem. Szóval igyekszem tudatosan trenírozni magam és nem felelőst keresni egy-egy rossz vércukorérték miatt. Úgy tekintek a férjem cukorbetegségére mint egy csomagra. Ő a diabéteszt hozta kapcsolatunkba én egy kiskutyát. A kutyáért én felelek, a cukorbetegségéért ő. Persze, ha megkérem leviszi sétálni a kutyát vagy felhívja az állatorvost, számára is családtag, szereti, neveli, de alapvetően a kutya az én feladatom. Ugyanígy, ha megkér rá, intézek neki beutalót a laborba, és kiváltom az inzulinját a patikában, de alapvetően ez meg az ő feladata. Durva hasonlat? Igen, lehet. De ezek a gondolatok segítettek rávilágítani arra mennyire frusztráló lehet Tominak hallgatni a sóhajtozásomat, rosszalló cüccögésemet. (Már megint lent van? Már megint magas? Azt még biztos megeszed?)  A csokipapír zörgése nálunk sokszor mást jelent, mint a legtöbb háztartásban. Nálam nem a nyálcsorgatós Pavlovi reflexet indítja meg. Gyomorgörcsöm van, ha meghallom. Na ez viszont az én gondom. Nem az övé. Én maximum annyit tehetek, hogy fogom, kidobom, és megvárom vele, amíg a számára biztonságos vércukorérték visszatér. Ma már nem mindig megyek ki utána a konyhába. De szinte mindig felébredek, és csak némán fülelek, alvást színlelve, amíg vissza nem jön mellém.