A mai nap a számokról szól. 

2004. január 25-én diagnosztizáltak nálam 1-es típusú diabéteszt, 11 éves voltam, 35 kiló, 150 cm magas. (Megnéztem az ambuláns lapon).

Ma 20 éve, hogy cukorbetegséggel élek.

7305 nap.

175 320 óra.

10 519 200 perc.

255 675* diabétesszel kapcsolatos döntés.

Idén 103 éve annak, hogy Banting és Best felfedezték az inzulint, aminek alapvetően azt köszönhetem, hogy még életben vagyok. 101 évvel ezelőtt került az inzulin kereskedelmi forgalomba az Eli Lilly vállalatnak köszönhetően. A hormon előállításának bonyolultságát és nehézségét jól leírja, hogy mindössze 10 gramm inzulin előállításához 1 mázsa hasnyálmirigyre lenne szükség. A cég a világ első inzulingyártójaként úgy tudta biztosítani ezt a hatalmas mennyiséget, hogy szerződést kötött az Egyesült Államok szinte valamennyi vágóhídjával a marha-hasnyálmirigy megvásárlására. Hamarosan már óránként 1 tonna érkezett a cég raktáraiba. 

Fontos az ünneplés, de muszáj megemlékeznünk a szomorú dolgokról is. Sok cukorbeteg még ma is meghal, mivel nem jut hozzá az életmentő inzulinhoz, a szükséges fogyóeszközökhöz, a megfelelő egészségügyi ellátáshoz. A 12-es szám azért lényeges, mert ez az átlagos hónapok száma, ameddig egy Afrikában született gyerek él, miután 1-es típusú cukorbetegséget diagnosztizálnak nála... Egyébként napjainkban körülbelül 537 000 000 ember él diabétesszel, annak valamelyik típusával. Az előrejelzések és a statisztikák szerint ez 2030-ra 643 000 000-ra, 2045-re pedig 783 000 000-ra fog emelkedni.

Nem tudnám pontos számmal megadni, mennyi diabéteszes barátom van, de a fenébe is, úgysem ez a lényeg. Viszont az a 3 cukorbeteg ember - akikkel a mai napig nagyon szoros a kapcsolatom - néha konkrétan életben tart, még akkor is, ha sokszor mérföldekre vagyunk éppen a másiktól. Az 1-es és a 2-es szám is fontos, de nem ezek az egyetlen számok, amelyek a cukorbetegség különböző típusaira utalnak. Miközben gépelek, a 7,6-os érték látszik a pumpámon, ami a szenzor által mért kötőszöveti glükózértékemet jelöli, látom, hogy 1,3 egység aktív inzulin dolgozik még a szervezetemben, valamint, hogy 24 egység inzulin maradt a tartályban, tehát este kanülcsere lesz esedékes. 

Az 1-es típusú diabétesz határozottan arra kényszerít minket időnként, hogy különböző mérőszámokkal jellemezzük saját magunkat (vércukorszint, HbA1c), amelyek sokszor elhitethetik velünk, hogy ezek a saját értékünket vagy képességeinket mutatják meg. Ha magas vércukorszintet mérek, van, hogy magamat hibáztatom érte. Vagy ha alacsony a cukrom, és ezért éjfélkor mindent megeszem, amit a konyhában találok, csalódok magamban. Valahányszor találkozom a kezelőorvosommal, ideges vagyok, és vért izzadok a folyosón ülve, hogy vajon megfelelő lesz-e a HbA1c-m. Még mindig előfordul velem, hogy azt gondolom, annyit érek, amennyi az aktuális vércukorszintem. De nagyon fontos tudatosítanunk magunkban azt, hogy ezek az értékek csupán tapasztalatok, nem pedig egy leírás rólunk. Azt kívánom magamnak a következő 20 évre, hogy ezt a mindset-et teljesen elsajátítsam. 

*Hogy is jött ki ez a szám? Tény, hogy csak becslés, de azt saccoltam, hogy naponta körülbelül 35 cukorbetegséggel kapcsolatos döntést hozok meg. Ez persze néha több, néha kevesebb (de inkább több :) ). A szenzor mellett is szoktam legalább 8x mérni, és egy mérést általában 3 döntés követ: mennyit adok, mennyit eszem erre, és fogok-e mozogni. Általában minden nap sportolok, amelynél szintén eldöntendő, hogy eszem-e előtte valamit, módosítok-e az inzulinon, illetve hogy milyen edzés lesz aznap (kardió vagy erősítés, esetleg csak egy séta). Minden nap ellenőrzöm és eldöntöm, szükség van-e szenzor- és/vagy kanülcserére, ez is 2 plusz elhatározás. Végül, mint szerintem minden átlagos cukorbetegnél, napi 1-2x azért előfordul valamilyen irányú kilengés a vércukorszintemben, ilyenkor el kell döntenem, mennyit eszem a hipóra, és mennyit korrekciózom a magas vércukorra. A fentieket összegezve jött ki a napi 35 döntés, ami 20 év alatt (szigorúan a szökőéveket is beszámolva) 255 675 darab.