Elég durva nap...

Szinte már a józan eszemet kérdőjelezem meg.

Egy valószínűsíthető hajnali jelenséget követően egy kellemes 15-ös vércukorral ébredek. Természetesen nyúlok a pumpámért, és adok egy kis korrekciós bólust. Nagyjából tudom, hogy mi az a korrekció-mennyiség, ami általában egy ilyen értéknél működik. De nem ma!

Úgy tűnik, ma a szokásosnál érzékenyebb vagyok az inzulinra, Isten tudja miért. Leesett a vércukrom, a szenzor hangosan visítozik. Egy pillanatra bepánikolok a három lefelé mutató nyíltól (ergo zuhan a cukrom), majd egy gyümölcsléért nyúlok, hogy helyre tegyem a számokat. BAMM! Máris elszállt a vércukorszintem, mint egy rakéta. Egyetlen vitatigristől.

A nap többi része is így telik, komolyan kezdem elveszíteni a bizonyosságomat azt illetően, hogy képes vagyok kordában tartani ezt az őrült betegséget. A nap végére már teljesen azt érzem, hogy elég volt, én ezt nem bírom tovább! 

A poharam félig üres.

Diabétesz közösségek és panaszok. Másnap az interneten olvasgatok, és olyan csoportokra bukkanok, ahol diabétesszel élők "ventilálhatnak". Posztok egész sora szól 1-es típusú sorstársaim megpróbáltatásairól, rengeteg a panasz. Egy egész órát töltök a problémák olvasgatásával. Ettől most jobban érzem magam? Jobban lettem lelkileg? Most összeszedtem az erőmet, hogy visszatérjek a diabétesz kezeléshez...? Nem igazán... Rájöttem, hogy mások panaszainak az olvasása nem feltétlen segít hozzá a pozitív hozzáállás kialakításához.

A napos oldal. Igazából létezik jobb módszer a cukorbetegség kezelésére. Választhatjuk azt, hogy félig telinek nézzük azt a poharat, nem pedig félig üresnek. Tudom, ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Mindannyiunknak ki kell néha ereszteni a gőzt! De mi történik akkor, ha hajlamosak vagyunk elmerülni a nyomorúságunkban? Fene se tudja, talán ez is az emberi létnek a része. De ha egyszer véget vetünk ennek a "dagonyázásnak", nem bölcsebb a dolgok jó oldalát nézni? Cukorbetegséggel való együttélés során ez sokszor kritikusnak tűnhet - viszont minél tovább ácsorgunk egy helyben, annál valószínűbb, hogy közben nem keresünk megoldásokat, nem kísérletezünk új dolgokkal, nem fejlesztjük magunkban a diabétesz megértését és elfogadását. Képesek vagyunk-e a cukorbetegség jó oldalát nézni, és elfogadni annak frusztráló elemeit? Azt hiszem igen. Úgy gondolom, kellő ésszerű gondolkodással ki lehet alakítani ezt az attitűdöt. Vizsgájuk ezt még tovább...

Diabétesz 1921 előtt. Képzeljük el, hogy beköszönt az új év - 1920. Minden rendben van a világon - nincs többé spanyolnátha, és a tőzsde is szárnyal! Észrevettem azonban magamon, hogy sokat pisilek, mindig szomjas vagyok és a közérzetem is rossz. Elmegyek az orvoshoz, belepisilek egy csészébe. A doki megvizsgálja a mintát, édes illata van. Ezután nagyon komoran néz rám. Később megtudom, hogy cukorbeteg vagyok. Kíváncsi vagyok, egyáltalán mi az, majd rájövök, hogy tulajdonképpen halálos ítélet. Talán legfeljebb két évem van hátra, ha szerencsés vagyok. Az inzulin előtti világ puszta gondolata is elég ahhoz számomra, hogy hálás legyek azért, amiért a 21. században élhetek.

A poharam félig tele van.

Szúrások. Eleged van abból, hogy tűvel döfködöd magad vércukorszint méréskor, injekciózáskor, kanülcserénél, a szenzor beszúrásánál? Nekem néha igen. Azt mondják, mi, 1-es típusúak végül annyira hozzászokunk a tűkhöz, hogy már alig vesszük észre. Hát, én azért ezt nem tudnám kijelenteni. Akár vércukrot mérek, akár kanült szúrok, a tű érzését sosem fogom élvezni, különösen mikor eltalálok egy hajszáleret vagy idegszálat. Nálam valamiért az ujjbegyek az igazán kritikusak, a "kedvenc ujjam" konkrétan úgy néz ki, mint egy tűpárna. Érdemes emiatt panaszkodni? Nyilván, hiszen nem kellemes. De egy gyors pillantás megint a történelemre, és hálásak lehetünk azért, hogy egyáltalán megszúrhatjuk magunkat. A 60-as években a vércukorszint ellenőrzése tulajdonképpen nem volt lehetséges - ehelyett egy csészébe kellett belepisilni, és egy mérőpálcikát használtak, hogy megnézzék annak színét. A szín a néhány órával ezelőtti (!!!) vércukorszint megközelítő (!!!) értékét jelezte. Könnyebb és kellemesebb, mint az ujjszúrás? Nem feltétlenül. Ezzel a módszerrel kvázi lehetetlen volt kiszűrni az alacsony és magas pontokat, és sokszor nem is a valós értékekre derült fény. Vissza az ujjszúráshoz. Hihetetlenül pontos. Egyszerű. Ráadásul nyilvánosan is meg lehet tenni.

A poharam félig tele van. 

CGM. A másokkal folytatott eszmecseréim során gyakran hallok negatív megjegyzéseket a szenzorokkal kapcsolatban. A legtöbb 1-es típusú, szenzort használó ember valószínűleg egyetért a következő kritikákkal:

"Két órát vesz igénybe, míg elindul."  Ez igaz, én sem kedvelem. Gyakran félóránként mérem ilyenkor a cukrom, hogy megbizonyosodjak arról, nem magas-e vagy alacsony.

"Fáj, amikor felhelyezem." Hát igen, fentebb már írtam a tűszúrásokról. Az különösen frusztráló, mikor összevérzek mindent a környezetemben egy szimpla szenzor felhelyezése miatt, és ilyenkor még abban is elbizonytalanodom, működni fog-e rendesen. Nem olyan vicces.

"Nem olyan pontos." A legtöbb gyártó pedig azzal büszkélkedik, hogy a laboratóriumban végzett glükózleolvasás 20%-án belül megkövetelik a megfelelést. Van amikor így van, van, amikor nem. A kérdés az, hogy ha a szenzorban nem bízhatunk, akkor miben? Alapvetően egyetértek abban, hogy még sok hiányosságuk van. De ugyanakkor mégis milyen csodálatosak! Összeköthetjük őket okostelefonunkkal vagy a pumpánkkal, folyamatosan nyomon követhetjük (sokkal kevesebb ujjbegy szúrással) a glüközszintünk grafikonját, egyes esetekben pedig a szenzoros-pumpás terápia lehetővé teszi, hogy a szenzor jelzésére a pumpa inzulint adjon korrekcióként, vagy bázist állítson le, elkerülendő egy hipoglikémiás rosszullétet. Ez mennyire király már? Különösen éjszaka. A technológiai fejlődés egészen elképesztő a diabétesz kezelésben.

A poharam félig tele van.

Pumpák. Egy személyes vélemény következik - néhány 1-es típusú cukorbeteg kipróbálja a pumpát, majd mégis visszatér a napi többszöri injekciózáshoz...Miért? A pumpák persze nem tökéletesek, csak egy másik módja az inzulinadagolásnak. De szerintem áldás, a hibái ellenére. Én a sajátomat szinte teljesen manuális üzemmódban működtetem, ami állandó odafigyelést igényel, de szívesen megnyomok néhány gombot, ha bólusra van szükségem.

A poharam félig tele van.

Injekciók. Azok számára, akik nem bíznak a pumpában, a napi többszöri injekció a kézenfekvő választás. Nincs csodaszer…Amikor kimegyünk, emlékeznünk kell arra, hogy tollat, tűt és alkoholos törlőkendőt is vigyünk. Mindig nálunk kell, hogy legyenek: ha ezek az eszközök elvesznek, nagy bajban vagyunk. Sokszor találnunk kell egy privát helyet is az injekció beadásához, hiszen páran nem találják vonzónak azt a látványt, hogy valaki inzulint fecskendez be. Emiatt időnként arra kényszerülünk, hogy fürdőszobát vagy más menedékhelyeket keressünk. Ugyanakkor, ha megint visszamegyünk az időben, az 1-es típusú embereknek a korai időkben hosszú, vastag tűket kellett használniuk. A fecskendők üvegből készültek, és napi forralást igényeltek, hogy sterilek legyenek, a tűket pedig élesíteni kellett a bőr kímélése érdekében. Ma már ultrafinom eldobható fecskendőink és tolltűink vannak! Amikor utoljára inzulint adtam be ilyen módon, egyáltalán nem éreztem. Az inzulin tollak a múlthoz képest egy álom, és a mikrovékony tűk is.

A poharam félig tele van.

A diabétesz perspektívája. Amikor cukorbeteg társaim panaszkodnak, hogy mennyire frusztráló ez a betegség, teljesen egyetértek. Egy nap leforgása alatt néha őrült sok időt kell töltenem ennek a kezelésével. A diabétesz igazából kicsit olyan, mint a gyermekvállalás: ébren tart minket éjszaka, állandó ápolást igényel, vészjelzést ad, ha nincs minden rendben, és sokszor aggaszt bennünket. Igen, a betegség néha fájdalmat is okoz. Mindig idegesítő. Gyakran irracionális. Fel tud őrülni. Kiégést okozhat. Száz módja van annak, hogy megőrjítsen minket. De az igazat megvallva mégis azt gondolom, mindannyian szerencsések vagyunk. Az 1-es típus már nem automatikus halálbüntetés. Az 1-es típus jobb esélyeket ad nekünk, mint annyi más rettegett betegség. Nekünk általában megmarad az az erő, hogy felvegyük a harcot, míg más betegségek esetében ez gyakran nem így van. Szerencsésnek érzem magam, hogy 2022 van, számos olyan előrelépéssel, amelyek jobbá teszik az életünket.

A poharam félig tele van.