Egy interjút hoztunk a BeyondType1-ról, egy mexikói származású cukorbeteg nővel.
"Az Egyesült Államokban sokak számára kihívást jelent az inzulinhoz, a diabétesz kezeléshez szükséges eszközökhöz, és az egészségügyi ellátáshoz való megfizethető hozzáférés. De mi van az Államokon túl? Világszerte nagyon sok ember nem fér hozzá a szükséges ellátáshoz. Az Államokhoz hasonlóan más országokban is felmerülnek olyan problémák, mint az elfogultság, a rendszerszintű rasszizmus, a hozzáférhetetlen árazás, a gyenge egészségügyi rendszer, stb. Azonban sok helyen még olyan alapvető dolgok is hiányoznak a cukorbetegség kezeléséhez, mint az inzulin, a vércukormérők, a tesztcsíkok vagy a fecskendők. Nem csak arról van szó, hogy az eszközök és a gyógyszerek túl drágák, hanem arról is, hogy gyakran nem is léteznek. Az ember bemehet a patikába, hogy inzulint kérjen, de közlik vele, hogy nincs. Lehet azt mondani, hogy kövesd nyomon a vércukorszintedet, de nem lehet mérőt kapni. Ilyenkor mi van?
A BeyondType1 közreműködő írója, Karime Moncada összeült Karlával, aki Veracuzból, Mexikóból származik. Karla ápolónő, és 16 éve 1-es típusú cukorbeteg. A diagnózis óta számos nehézséggel kellett szembenéznie, például rossz orvosi ellátással, munkahelyi diszkriminációval, és olyan alapvető szükségletek hiányával, mint az inzulin. Karime a mexikói cukorbetegek életéről kérdezte Karlát.
Karime: Mesélj magadról és a diagnózisról!
Karla: 16 éve, 10 éves korom óta diabétesszel élek. Mikor kiderült, rengeteget fogytam és folyamatosan éhes és szomjas voltam. Elmentem a nagynénémmel a háziorvoshoz, aki megkért, hogy csináltassunk néhány laborvizsgálatot. Az éhomi vércukrom már magas volt. 10 napra bekerültem a kórházba, de azt mondták, 2-es típusú diabéteszem van. Körülbelül egy évig (!!!) T2D-vel kezeltek, inzulin nélkül. Ezt követően azonban egy diabéteszes ketoacidózissal ismét kórházba kerültem, ekkor tudtam meg, hogy igazából 1-es típusú cukorbeteg vagyok, és rendszeresen kezdtem inzulint adagolni. Egy barátom mindenre megtanított a betegséggel kapcsolatban, illetve összehozott Dr. Morenóval. Amikor újonnan diagnosztizáltak, nagyon nehéz volt hozzájutni a gyorshatású inzulinomhoz, mivel elég drága volt, így át is állítottak egy olcsóbb típusra.
Karime: Most tudsz szerezni inzulint?
Karla: Ápolónő vagyok, de a COVID alatt elküldtek a munkahelyemről, mivel a veszélyeztetett csoportba tartoztam. Ez azzal járt, hogy elveszítettem az egészségbiztosításomat, magamnak kellett fizetni az inzulint. Jelenleg 24 órás bázist és ultragyors hatású bólisinzulint használok, de aszerint adagolom őket, hogy egész hónapban elég legyen. Csökkentettem az étkezések mennyiségét, ennek ellenére gyakran magas a vércukrom, ami fejfájást okoz. Ha ez már elviselhetetlenné válik, paracetamolt szedek.
Karime: Mit szeretnél, hogy tudjanak az emberek az 1-es típusú cukorbetegséggel való együttélésről Mexikóban?
Karla: Szeretném, ha tudnák, hogy az orvostudomány fejlődése ellenére nem mindenki engedheti meg magának, hogy megfelelően kezelje a cukorbetegséget. Megvan az oka annak, hogy mi vagyunk az első ország a diabétesz miatti halálozások terén (mindkét típus esetében). De nagyon fontos beszélni arról, milyen cukorbetegséggel élni, és hogy nem csak számok és statisztikák vagyunk. A járvány következtében a diabéteszesek is diszkriminációt szenvedtek el, és – mivel e diszkrimináció miatt munkanélküliek vagyunk – nem jutunk hozzá gyógyszerekhez, tesztcsíkokhoz, fecskendőkhöz, orvosi ellátáshoz. Szeretném, ha más cukorbetegek is tudnák, hogy nem csak az van rád hatással, amit eszel, hanem mindaz, amit átélsz, az érzelmeid, a tevékenységeid, az élményeid. Szeretném, ha mindenki empatikusabb lenne."
forrás: https://beyondtype1.org/access-in-mexico/
