Figyelembe véve, hogy az elmúlt években milyen elképesztő gyorsasággal fejlődött a T1D kezeléshez kapcsolódó technológia, ma már nagyon könnyű és kényelmes a rendelkezésre álló eszközöket használni, elsajátítani a kezelésüket. Nincs sok okunk rá, hogy azon tanakodjunk, vajon milyen lehetett korábban egy vércukormérő vagy egy pen, de érdemes megnézni a különbséget! Tisztelegjünk azon eszközök fejlesztői, kitalálói előtt, akik létrehozták a mai kütyüink nagytestvéreit, akik lehetővé tették, hogy megszülessenek ezek a technológiák, amelyek ma már cukorbetegként is egy élhető, közel teljes életet tudnak biztosítani számunkra. Tehát nézzünk meg pár "akkor és most" fotót!
Az első vércukormérő.
Az első vércukormérőt 1971-ben találta fel Anton Hubert Clemens. A mérő egy hozzávetőleges vc-értéket tudott megadni egy tesztcsík (Dextrostix) visszaverődő fényének leolvasásával, miután az elszíneződött, amint rákerült a vércsepp. Ezek a gépek csak orvosi rendelőkben és kórházakban voltak elérhetők.
MOST. A napjainkban elérhető vércukormérők kicsik, könnyen kezelhetők, és másodpercek alatt pontos értéket nyújtanak számunkra. Sok modell közül választhatunk, mindenféle színben és méretben kaphatók.
Az első inzulin pen.
Az első tollat egyszerűen "fájdalommentes diabétesz fecskendőnek" hívták, amelyet a svéd Helinos gyár fejlesztett ki, és 1954-től 1986-ig értékesítették.
MOST. Ma már számos különböző inzulin toll közül választhatunk, akár gyors, akár lassú hatású inzulint szeretnénk vele használni. Novorapid, Humalog, Lantus, Levemir, mindegyik inzulintípusnak megvan a saját kompatibilis tolla. Mindegyik kicsi, könnyen használható, és ma már választhatunk egyszer használatos, eldobható tollakat is a patron-utántöltős változat helyett. A modernebb penek már nem csak egész egységeket, hanem akár fél egység inzulint is képesek adagolni.
Az első inzulinpumpa.
Az első pumpát, amelyet 1974-ben hoztak létre, Biostator-nak hívták. Körülbelül akkora volt, mint egy mikrohullámú sütő, képes volt megmérni a vércukorszintet, és öt percenként inzulint adagolt a szervezetbe. Nagy mérete miatt csak diabéteszes ketoacidózis kezelésére használták. Érdekesség, hogy mivel a Biostator képes volt monitorozni a vércukrot, technikailag az első CGM-nek, tehát szenzornak tekinthető!
MOST. Az inzulinpumpák azóta mindenféle formában és méretben kaphatók, egy inzulintartályból egy vezetéken és egy kis teflon kanülön keresztül adagolják folyamatosan az inzulint. Elemmel működnek, és nagyon strapabíró kis szerkezetek. Létezik már cseppálló és vízálló típusa is. Hatalmas előnyük, hogy képesek akár 0,1 egység inzulint is adagolni, tehát egészen kis inzulin dózisok is megoldhatók velük, amely nagy könnyebbség friss cukorbetegek esetén (akiknek még van valamennyi saját inzulinjuk) vagy egészen pici gyerekek esetén, akiknek még nagyon kicsi az inzulinigénye.
Folyamatos glükózmonitorozás: MOST.
Ez (lenne) a jelen, bár a folyamatos vércukor monitorozást biztosító szenzorokra jelenleg semmilyen támogatás nincs (esetleg egyedi méltányossági kérelem alapján, kis gyerekeknek, vagy diabéteszes kismamáknak szokták megadni), és a teljes szenzor-csomag nagyon drága. A szenzor egy kanülhöz hasonló kis szerkezet, csak a teflon helyett itt elektródákat találunk, ezek érzékelik a kötőszövetben lévő glükóz mennyiségét. A szenzor egy transmitterre küldi a jeleket, amely vagy az inzulinpumpával, vagy egy vevőkészülékkel, vagy a mobiltelefonunkkal kommunikál, ezek valamelyikén olvashatjuk le az aktuális értékeket. Ezek megközelíteg egyeznek meg a vércukorértékünkkel, tehát nem váltja ki 100%-osan az ujjbegyes vércukormérést, de ritkítani tudja azok számát, valamint a szenzor segítségével könnyebben nyomon követhetők egyes tendenciák a vércukor profilunkban. Remélhetőleg a jövőben ez is olyan magától értetődő, támogatott eszköz lesz minden cukorbeteg számára, mint maga az inzulin...
forrás: beyondtype1.org
