Már 20 éve vagyok 1-es típusú diabéteszes. Épp ezért ebben a cikkben nem kívánok részletesen kitérni ennek az állapotnak a lefolyására, a tüneteire, a vele való mindennapokra, a lehetséges szövődményekre. Ez a cikk egy „láthatatlan” betegséggel való együttélésről szól.

Újabb húsvét. Újabb ünnep. Újabb kínálgatások. Újabb de „ebben nincs sok cukor” napok, újabb állandó szénhidrát és inzulin számolgatás, újabb aggódás, lelkifurka. „Ha ő nem eheti, akkor én sem? Mutassak példát? Ha én még elveszek egy sütit, akkor azzal őt is ösztönzöm, hogy vegyen? Akkor kevésbé tud nemet mondani?”  Ezekkel a gondolatokkal vágtam neki a szokásos családi, több napos, vidékre utazós, szülős és nagymamalátogatós Húsvétnak. Valahogy egy kicsit mindig szorongok ezektől, már ami férjem diabéteszét illeti. Tudjátok, megint az örök dilemma. Az én felelősségem, hogy Tomi mennyit eszik?  Nekem ő miatta figyelni kell-e arra, hogy mit és mennyit eszem? Van-e jogom, feladatom-e, szólni, ha azt feltételezem túl sokat/ túl keveset evett.  Nos, ami az idei húsvét alatt történt, azt hiszem, erre mondják, hogy van, amikor a helyzet megoldja önmagát.