Szót kér a diabfeleség! Blogunkon ezentúl új szerzőként ő is megosztja gondolatait. Íme, a bemutatkozó és az első cikk!

"Lassan hét éve élek együtt egy egyes típusú diabéteszes férfival. Ötödik éve mint felesége. Harmadik éve, mint közös gyermekünk édesanyja is.  A cukorbetegsége nálunk úgymond a harmadik fél, ami kezdetektől jelen van. Hol jobban, hol kevésbé. Egy folyamatos tanulás számomra is. Ez a blog arról szól, hogyan próbálok  (több-kevesebb sikerrel) nem folyamatosan kontrollba tartani valamit, amire nekem tulajdonképpen nincs is ráhatásom. Mégis nehéz. Az ő betegsége. De a mi közös életünk."

„Jaj, szegény Tomikám! Nem ehet egy jóízűt majd a kézzel gyúrt káposztástésztámból.” Ez volt nagymamám első reakciója, miután hét  éve megismerte a férfit, akivel randevúztam már egy ideje. A férfi ugyanis történetesen cukorbeteg volt.

Egyes típusú. Túl voltunk a családi bemutatáson, és hát a nagyi nem az a finomkodó píszí típus, szeret is kicsit drámázni. Ez a téma pedig számos lehetőséget adott neki erre. Tomi inzulinnal szúrja magát, naponta többször. A hasát. Nagymamán ezt hónapikig sóhajtozva mesélte a közértben, a lépcsőházban, az orvosi váróban „szegény Tomikám” feliáltásokkal. Érdekes módon elsőre mikor megtudtam Tomiról, hogy diabéteszes nem gyűltek könnyek szemembe, nem jutott eszembe a káposztástészta, meg a csokis brownie meg úgy nagyon más se. Első randevúnk volt, már órák óta beszélgettünk egy bárban. Egyszer csak Tomi elővett egy akkor még számomra fura eszközt.

−         Mi az, valami retró MP3 lejátszó? − kérdeztem vicceskedve.

−         Nem, vércukorszintmérő. 14 éves korom óta cukorbeteg vagyok. − Aggódva pillantott rám. − Elmehetsz, ha akarsz!

Értetlenül pislogtam rá.

−         Miért mennék el?

Aztán kiderült, volt olyan nő, aki felállt és ott hagyta őt a randi kellős közepén. Én akkor ott úgy voltam vele, él, virul, tudja mit kell tennie. A cukorbetegség meg ma már ugye nem egy halálos ítélet. Nem kezdtem el orvosi oldalakat olvasni a szövődményekről, életkilátásokról, semmiről sem. Na, de a káposztástészta. Az volt az első felpiszkáló gondolat. Hogy fogja megenni a nagyi fehérlisztes, kézzel gyúrt tésztáját? A hétköznapokban egyelőre nem érződött semmi, vagy érződött tán, csak eltoltam magamtól, de Tomi láthatóan úgy élt, mint bárki más, nekem laikusnak legalábbis úgy tűnt. Persze étkezések előtt vagy után előkerült a mérő, aztán az inzulin. Előfordult, hogy valamiből diabetikusat rendelt, de olykor azért elfelezett velem egy cukros sajttortát. Azt mondta, kiszámolta, rendben lesz. Na, de a káposztástészta! Alattomosan kúszott a gondolat a fejembe. Egyre gyakrabban. Például, amikor éjszaka felkelt mert érezte, hogy lent van a cukra és gyorsan kellett egy csoki, vagy kockacukor. Vagy amikor simán evett a pizzámból, ami után jó sokáig tekergette az inzulin számlálóját, mekkora adagot is szúrjon magába.  Olykor érzékeltem hangulatingadozásokat, főként magas vércukorszint esetén. Nem segített az sem, hogy csak a nagymamán sóhajtozását hallgattam. De volt, aki nála is durvább volt. Egy nőismerősöm, mikor megtudta Tomiról, hogy cukorbeteg (ekkor már együtt éltünk) azt mondta, ő bizony nem vesződne ilyen férfival, mennyire macera már.  Biztos nem keresek másikat?  Mintha arról beszélt volna, hogy ha garanciális még a mikró, aminek nyikorog az ajtaja, akkor nyugodtan vigyem vissza. Nem azt akarom mondani, hogy csak a külső tényezők miatt, de néhány hónap után bennem is kezdett megfogalmazódni a gondolat, mi van, ha ezzel a nekem is dolgom van? Mármint, persze ez Tomi betegsége, de mégiscsak.  Van egy kolléganőm, aki szintén hosszú évek óta diabéteszes.  Hozzámentem tanácsért.

−         Szóval szerinted mit csináljak? Mit tanácsolsz?

−         Semmit.

−         Hogyhogy semmit? Cukorbeteg, hogy reagáljak, hogy álljak hozzá?

−         Ez az ő betegsége. Legyél teljesen átlagos, normális, ne csinálj semmit. Persze megkérdezheted mit főzhetsz neki, de ne vidd túlzásba. Ne ez határozza meg az együtt töltött időtöket, mert az megmérgezi.

 Azt hiszem, ez volt a legjobb tanács, amit kaptam.  Persze aztán az évek alatt később én magam sokszor ellentétesen cselekedtem. De erről majd később. Az nem fordult meg a fejemben soha, hogy emiatt esetleg ne legyek vele, de az egy idő után igen, hogy nem tehetek úgy, mintha ez az állapot nem létezne. Pedig egyébként Tomi sokszor kért rá és kér rá azóta is, hogy hagyjam rá. De lehet ezt így? Nekem nincs felelősségem? Hát csak nem csinálhatok ész nélkül cukros süteményt, vehetek fehér kenyeret, táblás Milka csokit, ha egyszer az, akivel együtt élek cukorbeteg. Na, meg ott van a nagyi káposztástésztája. A kedvencem. Küldött is mama egy nagy lábasnyit. A barna régi zománcos lábasába. Ekkor már hónapok óta jártunk Tomival. És persze mama sírt a telefonban, hogy szegény Tomika, nem eheti. Emlékszem az első közös albérletünkben ültem a fekete bőrkanepén, törökülésben. Egy mélytányérból lapátoltam be tésztát. Közben furdalt a lelkiismeret. Ha Tomi nem eheti, attól én még igen? Egyáltalán, biztos, hogy nem eheti? Az utolsó falatok egyikénél tartottam, amikor az ajtóban zörgött a kulcs.

-          Szia! Jó étvágyat! Mit eszel?

-          Káposztástésztát.  Öhhm. Kérsz?

-          Nem köszönöm, nem szeretem a káposztástésztát.

Szerintem Tomi a mai napig nem érti, miért nem bírtam abbahagyni a nevetést percekig.