Ha megkérdezitek, ki az, aki nem szereti a hipókat, én leszek az első, aki felteszi a kezét. Mármint persze, ki szereti? Nem nagy poén, hogy egy munkanapot néha úgy kell végig csinálnom, hogy közben szőlőcukrot zabálok, amelynek az ízétől már rosszul vagyok. Nem poén az éjszaka közepén izzadtan, szapora pulzussal felriadni. Nem poén a hipó-érzéketlenség kialakulásának lehetőségére gondolni, és nagyon remélem, hogy eleget teszek annak érdekében, hogy minimálisra csökkentsem ezeknek az agyamra gyakorolt ​​hatását.

De a legtöbb esetben ezek szerencsére mind viszonylag ritkán fordulnak elő. A hipók valójában nem érdekelnek. Talán ez a kijelentés kicsit túlzás, és abból a kiváltságos helyzetből származik, hogy a szerencsés szenzor-használók közé tartozom, már évek óta. Mióta használom a folyamatos glükózmonitort, nem tapasztaltam olyan hipoglikémiát, ahol külső segítségre szorultam volna, és úgy érzem, még mindig viszonylag időben meg is érzem őket. Noha az alacsony vércukorszint része lehet a cukorbetegséggel való együttélésnek, határozottan nem dominálnak a diabéteszem napirendjén.

A hipó gyorsan kezelhető, és a legtöbb esetben megelőzhető is, ha elég plusz szénhidrátot hordok magamnál. De ugyanakkor néhány hosszútávú szövődményről, amelyet a diabétesz okozhat, ez már nem mondható el. Tehát, ha őszinte vagyok, sokkal jobban aggódom a magasabb vércukorszintek szervezetemre gyakorolt ​​hatása miatt, mint az alacsonyabb értékek miatt.

Azt hiszem, ez az oka annak, hogy újra és újra olyan nehéz megbirkózni a környezetemben lévő emberek rendkívüli aggodalmával a hipók körül. Nem azt mondom, hogy nem értékelem ezt, vagy hogy a hipoglikémia miatt nem kell megijedni. Mert határozottan van összefüggés az alacsony értékek és az életminőség között. Mégis, amikor ilyen rendkívüli feszültséget látok a hipók kaocsán, egyszerűen úgy érzem, hogy az emberek sokszor nem értik , hogy a magas értékek sem éppen ideálisak.

Egyedül kell kezelnem a cukorbetegséget. Hetente több száz döntést kell meghoznom egyedül, hogy kvázi életben tartsam magam. Húsz év diabétesszel való együttélés után a hipók már nem rendkívüliek. Elég hétköznapiak.