Már született épp elég írás a koronavírusról. A tüneteiről. A védekezéshez szükséges ajánlásokról. A statisztikákról, adatokról, grafikonokról. Az egyes nemzetek fertőzöttségi és halálozási rátáiról. Már tudjuk, hogy kik a fokozottan veszélyeztetettek, kiknek a legfontosabb, hogy most (tényleg) otthon maradjanak. Már megírtuk azt is, hogy a diabétesszel élőknek most mire kell hatványozottan odafigyelni, miből kell feltankolni, hogyan próbálják elkerülni az esetleges megbetegedést. Már az "operatívtörzs", a "covid" és a "karantén" szavakkal kelünk és fekszünk. Mindezekről már van elég cikk, bejegyzés, poszt, amelyek mindenki számára hozzáférhetők, nincs szükség még egyre. Fenekestül megváltozott és felfordult sokak élete, egyik napról a másikra kellett alkalmazkodnunk merőben új helyzetekhez és körülményekhez, és mindezek mellett továbbra is erőt kell sugároznunk, mutatnunk kell kifelé, hogy minden szuper továbbra is. Iszonyatosan kimerítő és megterhelő ez az időszak, azt hiszem mindenki számára, és ez rendben van. Rendben van, ha nincs mindig "good vibes only", mert erre az ember szerintem nem képes. Rendben van, ha néha megijedünk a hírek hallatán, vagy aggódunk a ránk váró jövő miatt. Engem is elkapott ez a tavaszi fáradtság, így csak a saját, személyes gondolataimat szedtem össze egy csokorba.

Első ránézésre egy fiatal nő vagyok, aki jól táplálkozik, aktív, és rendkívül szerencsés, hiszen jövedelemkiesés  és egyéb nehézségek nélkül tudtam folytatni a munkámat a vírus-helyzet kialakulása után is. A felszín alatt viszont van más is: egy krónikus, autoimmun betegséggel élek együtt - 1-es típusú diabétesz. Az átlag ember számára szimplán kényelmetlen betegségek számomra és sorstársaim számára időnként sokkal komplikáltabbak is lehetnek.

16 év cukorbetegség után a "beteg-napi-rutinom" már elég kiforrott, de az új típusú koronavírus, amely a COVID-19 vírusos megbetegedéshez vezet, olyan tényezőket is prezentált, amivel korábban sosem találkoztam, és ez ijesztő kicsit. Korábban kellett már kórházba mennem egy sima, banális vírus miatt is, mivel a kiszáradás és a hányás nagyon gyorsan ketoacidózist idézhetnek elő, ami egy életveszélyes állapot. Ha elkapnám a koronavírust, tartanék attól, hogy a szteroidokhoz hasonló kezelések milyen hatással lennének a vércukromra, mennyire sikerülne azt a normál tartományban tartani. A jó szándékú barátoktól, szomszédoktól és idegenektől az interneten persze sokat hallottam, hogy "mindenki rendben lesz, csak az idősekre és a betegekre veszélyes". Szinte jól esik, de mégis fura, hogy nem feltétlen gondolnak bele, hogy ki van ennek az üzenetnek a másik végén, és hogy én pont abba a populációba tartozom, akiknél kiemelt kockázatot  jelenthet a vírus.

Folyamatosan trenírozom magam, hogy ne féljek azoktól az adatoktól, amelyek arra utalnak, hogy a cukorbeteg emberek komolyabb tünetekkel nézhetnek szembe, ha megfertőződnek a koronavírussal. Nem lehet tudni, hogy ezek az adatok mennyire reprezentatívak az én egyéni helyzetemre nézve, vagy hogy mennyire lehet összehasonlítani az én esetemet másokkal, akik szintén kiemelt kockázatúak a vírus tekintetében - például idősek, krónikus betegek, vagy mindkettő, hiszen ezek gyakran társulnak. Az elmúlt hetekben a COVID-19-cel kapcsolatos személyes aggodalmaim nagyon változatosak voltak. Bár azt hiszem, ez most igaz lehet mindenkire. A gondolataim hátterében konstans ott bujkál - mi van, ha megbetegszem? Képes lenne-e a jelenlegi megterhelt egészségügyi rendszer azt a figyelmet nyújtani nekem, amit a diabétesz miatti komplex helyzetem igényelne? Meghallgatnának-e a mentősök, ha azt mondanám, extra segítségre lenne szükségem? Úgy nézek ki, mint egy teljesen egészséges felnőtt - vajon kellően komolyan vennének a kórházban? Az aktuális hírek és a nyilvános (és nem nyilvános) diskurzus miatt nem tudnék egy határozott igent rávágni az előző kérdésekre.

Ennek ellenére igyekszem megtenni a saját részem azért, hogy mások egészségesek maradjanak, és próbálom támogatni azokat, akiknek fizetését és megélhetését most alapjaiban rengette meg a kialakult helyzet. Pontosan arra törekszem, amire mindenki más: átjutni, és átjuttatni egymást ezen a nehéz időszakon, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.

A számos "privilégiumom" miatt - otthonról tudok dolgozni megszakítások nélkül, van elég inzulinom, pumpatartozékom, gyógyszerem tartalékban, szenzort használhatok, meg tudom oldani az egészséges táplálkozást és a rendszeres sportolást is, van internetkapcsolatom, és tudom, hogy a családom és a barátaim támogatására is számíthatok - nem érzem azt, hogy pánikolnék ezekben a napokban. De mégis, még ha én nem is betegszem meg, mi van azokkal a cukorbetegekkel, akik nem rendelkeznek ezekkel a privilégiumokkal? Mi van azokkal a barátokkal, akik idős szüleiket gondozzák otthon? Mi van azokkal a cukorbetegekkel, akik elkapták, vagy el fogják kapni a koronavírust, de nincs szenzoruk vagy nincs elég extra inzulinjuk ahhoz, hogy a betegség alatt megemelkedett vércukrokat kordában tartsák? Mi van az éttermi és kiskereskedelmi dolgozókkal, akik éppen elveszítik a jövedelmüket, a munkájukat? És végül mi van az egészségügyi dolgozókkal, az orvosokkal, az ápolókkal, a mentősökkel, a gyógyszertárakban dolgozókkal, az önkéntesekkel, és a köztisztasági dolgozókkal, akik továbbra is minden nap a frontvonalban dolgoznak értünk, többiekért?

Ha ezen tényleg együtt akarunk túljutni - márpedig, nem látok másik utat -, akkor legyünk figyelmesek egymással. Nézzünk rá néha a szomszédra, kérdezzük meg idős rokonainkat, beteg vagy legyengült immunrendszerű barátainkat, ismerőseinket, segíthetünk-e nekik valahogyan. Maradjunk kapcsolatban velük, hiszen szükségük van rá. Keressünk segítőket, vagy legyünk mi magunk azok. Legyünk kedvesek egymáshoz. És mossunk kezet.