Nem tudom megmondani, mikor éreztem először halálfélelmet. Csak azt, mikor jöttem rá, hogy ismerem a halálfélelmet. Vagy legalábbis van elképzelésem róla... Vigyázat, személyes.

"Mixed emotions" Michael Lang

Gyerekként emlékszem, hogy a gyerekdiabetológus azt mondja: "A cukorbetegség olyan, mint az időzített bomba. Folyamatosan ketyeg és bármikor felrobbanhat. A cukorbeteg élet nem más, mint versenyfutás az idővel."

Azt gondoltam, egyszer majd arra ébredek, hogy már nem vagyok. Sokáig, név nélkül, megfoghatatlanul hordoztam magamban ezt a félelmet.

Ha nem cukorbetegként növök fel, más ember lennék. Ez biztos. Hogy jobb vagy rosszabb, boldogabb vagy boldogtalanabb, szorongóbb vagy kevésbé szorongó, azt őszintén mondom, nem tudom. Csak nem én lennék, ennyi.

Miért írom én ezt most? Mert Mindenszentek és Halottak napja mindig sokmindent megmozgat bennem. Ilyenkor előkerül a halál, az elmúlás és pucéran előtűnik a már-már elviselhetetlen törékenységünk. Arcomba ugrik, hogy bár rengeteg energiát belerakok az egészségem megőrzésébe - de minden energiám sem feltétlen elég a szövődmények megelőzésére, és főleg nem az öregedés, más betegségek és végső soron az elmúlás elkerülésére. Mindannyian toljuk a szekeret, minden nap, amennyire csak tudjuk, és valahol tényleg versenyt futunk az idővel. Jó nagy paradoxon azért ez. És nem kis stressz.

Mégsem beszélünk róla soha. Nem beszélünk róla, nem osztjuk meg, sokkal inkább eszement energiákkal söpörjük a szőnyeg alá.

Ahogy mi is gyerekként próbáltuk söpörni, csak mikor felnőttem, már olyan nagy lett a pukli, hogy jól pofára estem benne. Muszáj volt takarítani, jó nagy meló volt, de sokan és sokat segítettek, amiért mindig hálás leszek.

Emlékszem, gyerekként kaptam híradást, ha nagymamámék falujában valamelyik cukorbeteg lebetegedett, amputálni kellett a lábát, esetleg meghalt. Valahol valaki mindig fontosnak érezte, hogy elmondja nekem ezeket az információkat. Konkrétan a szomszéd cukorbeteg bácsinak olyan sarka volt, hogy nem volt sarka... Borzasztó volt, még felnőtt fejjel visszagondolva is az, kamaszként pedig annyira beparáztam, hogy a talpamon lévő hangyaharapásra (mert kb az volt) azt gondoltam, itt a vég. Erre konkrétan emlékszem: az idő leállt, a színek tónust váltottak, a világ pedig lelassult.

Gyerekként kimenni a temetőbe és gyertyát gyújtani stressz volt. Nevezzük most az egyszerűség kedvéért halálfélelemnek, bár akkor még nem neveztem sehogy, csak koncentráltam a túlélésre. Most kimenni a temetőbe és gyertyát gyújtani számomra igazán kedves emberek sírján szomorú, ijesztő és néha félelmetes, de nem több. Mert nevet kapott a félelem, aminek pedig neve van, az megfogható lesz és kezelhető. Egy nevet ki lehet mondani, mondatba foglalni, tagadni vagy éppen átalakítani, ordítani, leírni, suttogni. Elengedni, letenni, elfogadni.

Olyan nagyon sokmindent nem mondunk ki! Olyan nagyon sokmindent nem osztunk meg! Beszéltél-e valaha valakivel a halálról? A halálfélelmedről...? A diabétesz okozta szorongásról, bűntudatról, szégyenről, sebezhetőségről, bizonytalanságról, haragról, dühről, tehetetlenségről, szomorúságról, depresszióról, megannyi érzésedről? Minden érzésnek van helye! Legalább magadnak, bevallottad-e ezeket valaha? Fel tudtad-e ismerni magadban, volt-e hozzá bátorságod, erőd? Adtál-e nevet...?

Adjatok nevet és mondjátok ki! Legalább ilyenkor, legalább magatoknak! Jó nagy hülyeség olyasmit hurcolni, ami letehető, és mikor érezhetnénk ezt jobban, ha nem Mindenszentek és Halottak napján!