Segítség pedagógusoknak, edzőknek - 2. rész
A gyermekkori, azaz az 1–es típusú cukorbetegségről szóló tájékoztató posztsorozatot ígértem és be kell valljam, álmomban nem gondoltam, hogy ennyire nehéz rövid, tömör, de mégis teljes körű anyagot írni... De lehetetlen nem létezik, csak tehetetlen, így a második részben az inzulinadásról lesz szó, miközben a segítségeteket kérem. Szülők és gyakorló pedagógusok! Kérlek kommenteljetek, írjatok ötleteket, tippeket, gondolatokat, hogy a Ti segítségetekkel igazán gyakorlatias és használható tájékoztató anyag állhasson össze a végén!
És persze továbbra is várom a történeteket cukorbeteg gyermekek a bölcsiben, oviban, iskolában témában a kata.kiss@egycseppfigyelem.hu email címre! Írjatok!
Szóval korábbi posztban írtam, hogy az 1-es típusú cukorbetegség teljes inzulinhiányos állapotot jelent. Az inzulin az élethez elengedhetetlenül szükséges hormon, ezért pótolni kell.
Mivel az inzulin egy kis fehérje, sajnos nem lehet szájon át szedhető gyógyszerpirulába zárni, mert lebontaná a gyomor. Ezért jelenleg egyetlen elfogadott módja az inzulinadagolásnak az injekció, mégpedig a bőr alatti zsírszövetbe adva, ahonnan az inzulin lassan, kiszámíthatóan szívódik fel a véráramba, majd a keringés által jut el és fejti ki hatását a szervezet minden apró-cseprő sejtjén.
Manapság már itthon nem használunk hagyományos fecskendőt - ami tök jó. A fecskendőknél sokkal praktikusabb és diszkrétebb megoldások vannak, egészen pontosan kétféle: toll (pen) vagy inzulinpumpa (lsd fenti fotó).
A toll vagy pen tényleg olyan, mint egy töltőtoll, csak tinta helyett inzulinpatron van benne, a hegye pedig egy rövid és extra vékony tű, a másik végén pedig általában egy tekerentyűvel lehet az adagolandó mennyiséget beállítani. Az inzulinbeadás módját és helyét a szülőkkel kell egyeztetni, esetleg hozzáértő eü-s személyzettől érdemes tanácsot kérni.
Az adagolt inzulin pedig sokféle lehet: van, ami azonnal hat (étkezéshez), de van olyan is, ami 24 órán keresztül biztosítja az alap inzulinellátást. Ezért mindig tudni kell,
- melyik penben milyen inzulin van;
- a beadás időpontja és mennyisége változtatható-e, ha igen, hogyan;
- illetve társul-e hozzá étkezés vagy csak alapinzulin-szükségletet fedez.
Tökéletesen érthető, ha valaki nagyon nem akarja vállalni (első gondolatra) az inzulinbeadást, hiszen ki szeretne egy gyermeket megszúrni. Ugyanakkor pánikra semmi ok. Egyrészt ezek a tűk extra vékonyak, tényleg alig lehet érezni a beszúrást. Másrészt a diabos gyerekek általában bőven hozzászoktak a napi inzulinadáshoz, mondhatni unják. (Részemről 4 éves korom óta vagyok cukros, össze sem merném számolni, hány inzulinadáson vagyok túl, de egyik sem maradt meg az emlékeim közt, mert gyermekkorom szerves része volt az egész.) Vagyis felnőtt fejjel, külső szemlélőként sokkal nagyobb dolognak tűnik, mint valójában - természetesen ez nem azt jelenti, hogy a beadás módját nem kell alaposan átbeszélni és aztán körültekintően eljárni.
A másik inzulinadagolási mód az inzulinpumpa. Mobiltelefon méretű kis készülék, melyet egy vékony vezeték köt össze a bőr alá szúrt kanüllel, melyet max 3 naponta cserélni kell (át kell szúrni, kb 3 másodperc és külsőre ragtapasznak tűnik). Az inzulinpumpa folyamatosan, apró mennyiségekben adagolja az azonnal ható inzulint - a folyamatosan adagolt inzulint aztán a szervezet folyamatosan fel is használja. Ezért a pumpát csak rövid ideig lehet levenni, hogy sosem maradjon inzulin nélkül a szervezet. Vagyis a pumpa mindig a gyerekeken lóg (még alvás közben is, de őszintén, ez is csak kívülről tűnhet tragédiának, 10 éve vagyok pumpás). Az adagolt mennyiséget magán a készüléken lehet programozni, de alapesetben, étkezés nélkül ehhez hozzá sem kell nyúlni, működik magától. Az étkezéshez szükséges plusz inzulin pedig a készüléken programozható, mint valami távirányító, szúrni sem kell.
A pen nem jobb a pumpánál, ahogy a pumpa sem a pennél. Mindkettőnek van előnye és hátránya, a lényeg, hogy a gyermek életviteléhez minél jobban lehessen igazodni az inzulinadagolással és minél jobb vércukoranyagcsere legyen belőle.
Igazán nagy probléma akkor lehet, ha elmarad az inzulinadás, amikor kellene; vagy ha a beadott inzulinhoz elmarad a hozzá társított étkezés. Vagyis mindig tudni kell, a beadott inzulin mire van.
Az inzulinpumpával kapcsolatban szokott felmerülni a félelem, hogy mi lesz akkor, ha a gyermek játék közben kirántja a kanült. Előfordulhat, de semmi gond: a zsírszövetben általában akkora inzulindepó gyülemlik fel az adagolás helyén, hogy kirántott kanül esetén is a vércukor kb 1 óráig meg sem mozdul és semmi probléma nem történik. Természetesen a kanült mielőbb újra kell szúrni, mégpedig 1 órán belül, miközben fontos monitorozni a vércukorszintet.
Sajnos általános "használati kulcs" nincs: különböznek a gyerekek, az inzulinok. Mindig a szülő, gondviselő az, aki pontosan tudja, mire kell ügyelni.
Folyt.köv.
