Sok minden van, amit a cukorbetegségben gyűlölni lehet. Akkor is, ha nem te vagy beteg, hanem a társad. Tényleg. A kiszámíthatatlanságot, a félelmet, a diétát, a hipót, a túl magas cukrot, a hangulatingadozásokat, az éjszakai rosszulléteket, szövődmények lehetőségét, amiket az ember hiába próbál kizárni, bekúsznak a fejébe. Most mégis azt szeretném megosztani, mit adott nekem diabfeleségnek az, hogy a társam, a férjem diabétesszel él.

− 15-ös cukorral keltem.

− Hogyan?

− Szerintem influenzás vagyok.

− Dehát nincs lázad, nem folyik az orrod, és a torkod sem fáj.

− De a gyerek beteg. És szerintem én is, de csak így jön ki. Megint. Nincs más tünetem.

Hajnal két óra van. Motoszkálásra ébredek. Félig nyitott szemekkel érzékelem, hogy a konyhában ég a lámpa. Felemelem a fejem a párnáról, papírzörgést hallok, mint amikor valaki kinyit egy műanyag csomagolást, talán csokiét. Igen csokié! Kimegyek a konyhába. A barátom áll az ajtónál, nekem háttal. Zihál. A bőrén veríték. A konyhapulton két összegyűrt csokipapír. Sportszelet.  A kisebbik kiszerelés.  Felém fordul, bőre sápadt, szeme alatt karikák. Nem tudom szóljak-e, kérdezzek, egyáltalán mit kérdezzek. Olvastam róla persze. Tudom, hogy a cukorbetegnél előfordul a vércukoringadozás és persze azt is tudom, hogy a „hipózás” nagyon veszélyes. Tomi mesélte, hogy kamaszként kétszer kellett mentőt hívni hozzá, amikor a cukra kettő alá zuhant. Azóta szabály: cukorbetegség ide vagy oda, csokoládé mindig legyen otthon! Nem szőlőcukor, nem banán, nem kockacukor, csokoládé. Neki az segít leggyorsabban−magyarázta egyszer. Ha nagyon nagy baj, akkor még egy bögre tej.

Szót kér a diabfeleség! Blogunkon ezentúl új szerzőként ő is megosztja gondolatait. Íme, a bemutatkozó és az első cikk!

"Lassan hét éve élek együtt egy egyes típusú diabéteszes férfival. Ötödik éve mint felesége. Harmadik éve, mint közös gyermekünk édesanyja is.  A cukorbetegsége nálunk úgymond a harmadik fél, ami kezdetektől jelen van. Hol jobban, hol kevésbé. Egy folyamatos tanulás számomra is. Ez a blog arról szól, hogyan próbálok  (több-kevesebb sikerrel) nem folyamatosan kontrollba tartani valamit, amire nekem tulajdonképpen nincs is ráhatásom. Mégis nehéz. Az ő betegsége. De a mi közös életünk."

„Jaj, szegény Tomikám! Nem ehet egy jóízűt majd a kézzel gyúrt káposztástésztámból.” Ez volt nagymamám első reakciója, miután hét  éve megismerte a férfit, akivel randevúztam már egy ideje. A férfi ugyanis történetesen cukorbeteg volt.