A minap a Beyond Tpye 1-on találtunk egy levelet, amelyet egy édesapa írt az 1-es típusú cukorbetegségnek címezve, ezt hoztuk most el nektek.
"Kedves 1-es típusú cukorbetegség,
Gyorsan és váratlanul kerültél az életünkbe néhány évvel ezelőtt, amikor Isabellát, az akkor 2 éves kislányunkat kórházba szállították miattad. Négy napot töltött a kórházban, miközben piszkálták, bökdösték és telepumpálták inzulinnal. A feleségemmel könnyes szemmel ültünk ott, a szívünk fájt a szomorúságtól, és az elménk tele volt aggodalommal, hogy milyen lesz a jövőnk, ha elhagyjuk azt a kórházi szobát.
A kórházba utazás előtt semmit sem tudtunk rólad. Azt sem tudtuk, hogy valószínűleg már egy ideje jelen vagy közöttünk. Azok a jelek, amelyeket az életünket megváltoztató kórházi látogatást megelőző hetekben észleltünk – erős szomjúság, állandó vizelés, fogyás – minden bizonnyal teljesen normálisak voltak egy növekvő és egészséges 2 éves kislánynál. De megtudtuk, hogy ezek a tünetek a lányunk hasnyálmirigyének elpusztításán végzett kemény munkád eredménye. Megijedtünk, és őszintén, megvetettünk téged. Teljesen ki akartuk törölni az emlékeinket rólad. Hogy tehetted ezt a lányunkkal? Miért mi? Miért most?
Rájöttünk, hogy ezekre a kérdésekre sajnos soha nem kapunk választ. Azonnal egy tudatos döntést hoztunk, hogy elfogadjuk új valóságunkat. Ezt a döntést úgy hoztuk meg, hogy ott ültünk abban a gyengén megvilágított kórházi szobában, tele csipogó gépekkel, nővérekkel és orvosokkal. Bármilyen nehéz is volt, elfogadtuk, hogy a lányunk élete hátralévő részében minden nap, minden percben ott leszel. És azt is elfogadtuk, hogy ez ellen nem tehetünk semmit. Az elengedés nem volt könnyű, de abszolút szükséges. Ez a döntés azt jelentette, hogy el kellett fogadnunk az új világunkat, amely immár téged is magában foglalt az amúgy is nagyon elfoglalt háztartásunk hatodik tagjaként.
És ez volt az új életünk kezdete veled. Az életünk soha nem lesz már ugyanolyan. Most minden szénhidrátot megszámolunk, amit Isabella megeszik. Naponta akár 10-szer megszúrjuk az ujját, hogy ellenőrizzük a vércukorszintjét. Megtanultuk, hogy pontos mennyiségű inzulint adjunk neki, hogy megkíséreljük a megfelelő tartományban tartani a vércukorszintjét – ez az állandó harc, amely szerencsére egyetlen sürgősségi kórházi látogatással ért véget. Bármennyire is igyekszem nem így tenni, időm jelentős részében rád gondolok. Te vagy az egyik legelső dolog, ami eszembe jut, amikor reggel felébredek, és általában az utolsó, amikor este elalszom. Gyakran többször is ébren vagyok az éjszaka közepén a magas vagy alacsony vércukorszint miatt. Valójában nem emlékszem az utolsó olyan éjszakára, amikor átaludtam az egészet.
A feleségemmel megtanultunk nagyon kevés alvással is funkcionálni, bár ő bizonyára sokkal jobban elsajátította ezt a képességet, mint én. Az igazság az, hogy a legtöbb nap rendkívül fáradt vagyok, neked köszönhetően. Ennek eredményeként a türelmem kevés, a stresszszintem pedig extrém magas. Utálom, hogy amióta az életünkbe kerültél, a 4 éves lányomnak csatlakoznia kell ezekhez az orvosi eszközökhöz. Egyszerre dühít és elszomorít, hogy Isa-nak ennyi mindennel kellett megküzdenie ilyen fiatalon. És ahogy nő, attól félek, hogy a többi gyerek kigúnyolja majd, amiatt, hogy „más”, és sírva fog hazajönni. Tudom, hogy eljön ez a nap, és remélem, imádkozom, hogy elmondhassam majd neki a megfelelő dolgokat, hogy mosolyra késztessem és minden jobb legyen, még ha csak arra az egy pillanatra is.
Úgy tűnhet, hogy nyertél. Úgy tűnhet, hogy kétségbeesett vagyok. Lehet, hogy baljós vigyorral az arcodon olvasod ezt, miközben azt képzeled, hogy sírással töltöm a napjaimat, és rettegve élek attól, hogy mi fog történni. Biztosíthatlak, hogy ez nem állhat távolabb az igazságtól. A családom már jóval azelőtt megtanulta, hogyan kell sikeresen megbirkózni a kihívásokkal. És mindig legyőzzük őket… mindig. Nem nyertél, és bízz bennem, amikor azt mondom, hogy nem is hagyom, hogy nyerj. Bár szeretném, ha soha nem találkoztunk volna, az életünk most is tökéletes, és nem változtatnék meg semmit. A családom minden egyes nap nevet és mosolyog, még akkor is, ha te a sötét árnyékban lapulsz. Megtanultunk alkalmazkodni bármihez, ami az utunkba kerül. Rendkívül rugalmasak vagyunk.
Nagyon büszke vagyok rá, ahogy Isa megbirkózik ezekkel az akadályokkal, és mindezt mosollyal az arcán teszi. Csodálom az erejét és a bátorságát. Isabella az egyik legerősebb és legbátrabb ember, akit ismerek. Annyira büszke vagyok rá, ahogy másokat is inspirál a történetével (bár lehet, hogy nem is tudja!). Amikor Isabellát diagnosztizálták, úgy döntöttünk, hogy elfogadunk téged, és elengedjük azt, amin nem tudunk változtatni. De elhatároztuk azt is, hogy harcolni fogunk Isabelláért és mindazokért, akik 1-es típusú cukorbetegséggel élnek! Tehát az elmúlt két és fél évben pontosan ezt tettük. Minden tőlünk telhetőt megteszünk a figyelem felkeltése érdekében (beleértve Isabella történetének megosztását bárkivel, aki meghallgatja!), és pénzt gyűjtünk a cukorbetegség kutatásának támogatására. És nem állunk meg.
Bár továbbra is szeretnénk, ha soha nem hallottunk volna rólad, szeretnénk megköszönni. Biztos okkal jöttél az életünkbe. Valamilyen furcsa módon inspiráltál minket, hogy változtassunk, és játsszunk egy kis szerepet a világ megváltoztatásában.
Greg"
