Talán pár emberben felmerül, hogy jön szóba ez a téma egy főként cukorbetegséggel foglalkozó blogon, hogyan köthető a gyász a diabéteszhez. Bármikor szembesülünk a gyásszal, veszteséget tapasztalunk. Cukorbetegségben - illetve bármilyen más krónikus betegségnél - könnyű megtalálni ezt az analógiát, hiszen a diagnózist követően úgy érezhetjük, elveszítettük a függetlenségünket és azt a lehetőséget, hogy a saját magunk által megszabott feltételek szerint éljünk. Persze, legtöbben már tudjuk, hogy ez nem egészen így van, de egy újonnan diagnosztizált cukorbeteg még nem ezekre a gondolatokra koncentrál, sokkal inkább azokra a dolgokra, amiket úgy érzi, elveszített. Ha már gyászfolyamat, jogosan merül fel a kérdés, hogy diabétesz esetén vajon ki hal meg? Mi az pontosan, amit gyászolunk? Valószínűleg az addigi életünket, illetve egy máshogyan elképzelt jövőbeli élet lehetőségét. Általában ez a veszteségérzés indítja be a gyászfolyamatot, a gyászreakció tipikus tüneteit a cukorbeteg, és sokszor a családja számára is. A gyászfolyamat ideje bármennyi, spektruma bármilyen, semmilyen egzakt, mindenkire érvényes dolgot nem lehet kijelenteni vele kapcsolatban. Ezen minden érintett átesik, és ennek mikéntje meghatározó lesz a diabétesszel való együttélés tekintetében. Mivel ebben a "kapcsolatban" a szakítás nem opció, itt, az elején dől el, hogy gyümölcsöző vagy mérgező frigy lesz a dologból. Valahogy nálam is így történt.

Mindenekelőtt, iszonyú fontos, hogyan zajlik a diagnózist követő időszak, meghatározó az orvos, az egészségügyi személyzet és a család, a közvetlen környezet attitűdje. Mivel egy ilyen hír óriási kontrollvesztés érzéssel jár, az embernek minden mentális erejére szüksége lesz ahhoz, hogy ne essen szét atomjaira, ehhez pedig nagyon fontos, hogy megfelelő támogatást kapjon a körülötte lévőktől. Rengeteg cukorbeteget megismerve az évek során, illetve a saját élményeim alapján is azt látom, hogy a diagnózis után két útra lépnek rá az emberek. Az egyik, hogy olyan leszel a diabéteszed kapcsán, mint egy eminens tanuló. Ez az egészséged szempontjából szerencsés lehet, viszont ezt a viselkedést leggyakrabban a félelem motiválja, és lássuk be, hosszú távon nem biztos, hogy jó, ha azért csinálsz valamit, mert közben rettegsz a retina leválástól, a láblevágástól, az impotenciától, vagy a veséd leállásától. A másik, és tinédzser korban gyakoribb reakció: "mosmá' mindegy, úgyis meghalok". 

A gyász első fázisa, amelyet mindenki megtapasztal, a tagadás. Már két hete otthon feküdtem betegen, rengeteget ittam és ettem, ennek ellenére nagyon lefogytam, több, mint 15 kilót. Emlékszem, édesanyám megkért, hogy leheljek rá (az acetonos lehelet ellenőrzése végett), de mondta, hogy nem érez semmi gyanúsat, meg hát amúgy is: biztos nem lehetek cukorbeteg. A szomszéd lehet, az az ember az utca túloldalán lehet, a Marika néni testvére is lehet, de az ő lánya biztosan nem. A diagnózist követően persze anyukám hozzáállása és véleménye megváltozott, utána rajtam volt a sor, hogy ellenkezzek a hír hallatán. Mivel egy nagyon súlyos ketoacidózissal kerültem kórházba, és kezdetben csak rövid időkre tértem magamhoz, fel sem fogtam, mi történik. Már akkor próbálta mondogatni az ügyeletes nővér, hogy mi történt velem, de emlékszem, két visszaájulás között közöltem vele, hogy bizonyára téved, hiszen anyukám megmondta, hogy én nem vagyok cukorbeteg. Ezt követően majdnem egy hónapig kórházban voltam, és sokat mondogattam még ezt magamnak. A szüleimnek nem, láttam, hogy az én hülyeségeim nélkül is épp elég nehéz számukra ez az időszak, de magamnak igen. Biztos tévedés, biztos elmúlik, vagy kiderül majd, hogy valami másról van szó, amire kapok gyógyszert, és varázsütésre meggyógyulok, csak egy rossz emlék marad ez az egész. Mentségemre szóljon, 11 éves voltam :)  Nálam ez volt a legrelevánsabb tagadási fázis. Az ember egyszerűen úgy dönt, hogy márpedig ő nem lesz cukorbeteg. Kész. Nem érdekli, mi történik vele. Nagyon fontos, hogy ebből a kezdeti sokkból időben kilépjünk, hiszen diabétesz terápia szempontjából azt hiszem ez a legveszélyesebb fázis és attitűd. Ez a pont szerintem akkor jön el, amikor felfogjuk, hogy a túléléshez igazából nincs B verzió. Amikor felfogjuk, hogy ez tényleg egy életre szól (elköteleződés ellenesek hátrányban .. )

A második szakasz, a harag. Azt érezhetjük a diagnózis után, hogy valaki elvette tőlünk az előttünk álló lehetőségeket, rengeteg korlátozás lett úrrá az életünkön, és minden megváltozott. Ez egy nagyon nehéz fázis, de ezen is túl lehet jutni. Elég gyakori, hogy cukorbetegek már a tagadás fázisban elakadnak, hiszen nem akarnak szembenézni a lehetséges következményekkel, és az sem segít sokat önmagában, ha megismerjük a diabétesz esetleges komplikációit. Ilyenkor a harag, a frusztráció, a bűntudat, a félelem uralkodik el az emberen. Az én esetemben két dolog segített leginkább: az egyik az, hogy megpróbáltam kívülről szemlélni magam, és meglátni azt, hogy mennyivel rosszabb és igazságtalanabb dolgok is vannak a világban, mennyivel szörnyűbb dolgok is történnek emberekkel, mint egy cukorbetegség. A másik: nagyon hamar bekerültem egy diabéteszes közösségbe, így a saját feldolgozási fázisomban tulajdonképpen elmaradt a "miért pont én?" kérdés. Már az első hónapokban realizáltam, hogy milyen sok másik nagyszerű és inspiráló ember érintett, és mennyire teljes életet élnek cukorbetegen is.

A gyász harmadik fázisa, az alkudozás. A diagnózis után szerintem sokan reménykednek a csodában. Ugyan tisztában vagyunk vele, hogy még soha senki nem gyógyult fel 1-es típusú cukorbetegségből, miért ne lehetnénk mi (vagy a mi gyerekünk) a kivételek? Sosem tudtam igazán elítélni azokat a szülőket, akik a kezelés mellett mindenféle természetgyógyászati kísérlettel is megpróbálkoztak a cukorbeteg gyerekük kapcsán - azokra annál inkább, akik hülyeségből az inzulint is elhagyták, ezzel veszélyeztetve egy emberi életet... Nem segít a helyzeten a mézeshetek időszaka sem, amikor még szinte tökéletes vércukrokkal létezik a cukorbeteg, ami szintén csalfa reménnyel szolgál sokak számára. Ilyenkor a még el nem pusztult béta sejtek magukhoz térnek, így a külső inzulin iránti szükséglet csökkenni kezd. Sajnos ezt nagyon sok sárkányfűárus is kihasználja, fontos, hogy ne dőljünk be nekik, és bármilyen kísérlet előtt konzultáljunk diabetológussal. Szerintem minden diabéteszes remek alkudozóvá válik. Alkudozunk az orvossal, a szülőkkel, a tanárokkal az iskolában, és ezek az alkuk természetesen mindig egyoldalúak. A végeredmény igazából nem számít, mert a terhet így is, úgy is mi viseljük, és rájövünk, hogy tulajdonképpen saját magunkkal alkudozunk, sokszor saját magunk rovására. Akkor megéri...?

A negyedik lépés, a depresszió. Ennél a fázisnál a cukorbeteg sokszor elzárkózik, magába zuhan, és kívülről teljesen úgy tűnhet, hogy a feldolgozási folyamat nagyon rossz irányba halad, azonban ez nincs így. Minden látszat ellenére ez egy pozitív folyamat. A kulcs a veszteségeink elengedésében van. Depressziós akkor leszek, ha a fent említett alku nem sikerül. Ha az orvos átlát a blöffjeimen, vagy ha rám szólnak, hogy mérjek vércukrot, ami tényleg alacsony, pedig váltig állítottam, hogy jól vagyok. Depressziós vagyok, ha a cukorbetegséggel kapcsolatos erőfeszítéseim nem bizonyulnak elégségesnek. Ha a fejem tetejére állok, és akkor is rosszak a vércukraim. Ez sokszor kirobbanásokhoz, esetleg visszaeséshez vezethet a feldolgozási folyamatban, azonban egy tapasztalt cukorbeteg előbb-utóbb megtanul alkalmazkodni, és kezelni ezeket az állapotokat. Nem baj, ha sírsz, ha fáradt és szomorú vagy, ha magad alatt vagy. Csak törekedj arra, hogy mindig kihozd magad ebből a létállapotból, hogy az ne forduljon át komolyabb depresszióba.

Végül - remélhetőleg- elfogadás.  Azon a napon, amikor beadjuk az első inzulint vagy bevesszük az első pirulát, vagy elkezdünk pumpát használni, elkezdünk elfogadni is. Miért jó neked ez? Mert ha elfogadsz, és megtanulod kezelni a saját állapotodat (orvosi és mentális téren egyaránt), az hatalmas szabadságot adhat (vissza), ez pedig jó hatással van az önértékelésedre is. Muszáj kiemelnem, hogy az elfogadásban mennyire fontos szerepet játszhat a kezelőorvos. Nem normális az, ha félsz a kontrollvizsgálatok előtt, nem normális, ha lecsesznek a rossz értékeid miatt, és az sem, ha az orvos kiabál veled. Ha ilyen a diabetológusod, mindenképpen megéri az időt és az energiát, hogy utánajárj, és válts. Minél gyorsabban.

Még a diagnózisom után 17 évvel is sok lépést kell megismételnem a feldolgozási procedúrában. Valószínűleg nem létezik ilyen diabétesz-nirvana. Amikor már épp azt érezném, hogy elfogadom ezt az egészet, jönnek az ünnepek, édesség-hegyek, vagy fennakadok a kanülömmel a kilincsen. Ez ilyen. Ez egy olyan folyamat, amelynek a lépcsőfokait gyakran egy napon belül is újrajárom, előre és hátra haladok, érzelmi állapotomtól függően. És szerintem ez oké. Az elakadás is az, hiszen a cukorbetegség elfogadása egy összetett, folyamatosan fejlődő, és sokszor egy életen át tartó folyamat. Én sem értem még a végére, és kétlem, hogy valaha ez megtörténik, viszont sokat fejlődtem, és ez számít igazán. A lényeg sokkal inkább az, hogy mindig erre törekedjünk. A statisztikák egyébként azt mutatják, hogy a legtöbb cukorbeteg végül megbékél az állapotával, és ennek magyarázata egyszerű, mint a faék: egyszerűen nincs más választásod. Mire eljutsz eddig a fázisig, nagy eséllyel már egész jól kiismertétek egymást a diabéteszeddel. Persze sok vérnek kell ehhez folynia (ujjbegyből, kanülből, eltalált erekből), sokat kell zug-enni, sírni, csapkodni, káromkodni, szenvedni, kínunkban röhögni, majd megint sírni, de ez a folyamat része, és ideális esetben a végére megszülethet egy stabil kapcsolat: a cukorbetegséged elfogadása.

forrás:

https://diabmesek.blogspot.com/2017/02/gyasz-ami-jobba-teszi-az-eleted-milyen.html

https://www.thediabetescouncil.com/