Nem tudom, mikor döntöttem el, hogy nem küzdök tovább a cukorbetegséggel. Lehet, hogy valami köze volt ahhoz, hogy jobban odafigyeljek a szóhasználatra, vagy talán csak annak elfogadása volt, hogy bármilyen stratégiát is választok, bármennyit is küzdök, a diabétesz ott van. Bárhol megfordulok a cukorbetegség világában, olyan szavakat látok, amelyek "csatát" idéznek elő. Őszintén szólva ez kimerítő. Olyan kifejezéseket használunk, mint harcos, kihívás és küzdelem. Ezek arra buzdítanak bennünket, hogy harcoljunk, hogy legyőzzünk mindent, amit a cukorbetegség okoz. 

De ha ez háború, engem úgy soroztak be, hogy egyébként megtagadtam volna a csatát. Sokszor úgy érzem, hogy legyőztek, mert hiába küzdök, a cukorbetegség még mindig itt van, és néha úgymond az életemre tör. Az, hogy az A1c-m végre a normál tartományba kerül, vagy negatívak a szövődményvizsgálatok, nem jelenti azt, hogy legyőztem a diabéteszt. Az továbbra is fennáll, annak ellenére, amit a "mutatóim" mondanak. Mindannyian olvastunk elég legendát és láttunk elég filmet ahhoz, hogy tudjuk, a csatákban és a háborúkban vannak győztesek és vesztesek. És persze a jófiúknak győzniük kell. De a cukorbetegséget nem lehet legyőzni. Mindig ott lesz. Ettől vesztes vagyok? Ettől én vagyok a rosszfiú? 

Amikor elkezdtem vizsgálni a militarizált nyelvezetet a diabétesz kapcsán, rájöttem, hogy azok a szavak és kifejezések, amelyeknek biztos vagyok benne, hogy motiválniuk kellett volna, végül pont az ellenkezőjét érték el. Hogyan történhetett az, hogy minden lövészárokban tett erőfeszítésem – és makacs elszántságom ellenére – még mindig ugyanolyan kihívást jelent sokszor a cukorbetegség, mint a háború kezdetén? Tulajdonképpen nem úgy haladtam előre a diabéteszes évek során, hogy azt éreztem volna, hogy a győzelem felé tartok. Ehelyett olyan volt, mint egy statikus, véget nem érő nap, amikor ismétlődnek a dolgok (mint az Idétlen időkig című filmben, a mormota napon): mérek, inzulint adok, kanült cserélek...majd megint. 

Ha arra kérnek, hogy harcoljak, a felelősséget egyenesen rám, és egyedül rám hárítják. Mennyire igazságtalan ez a cukorbetegséggel kapcsolatos retorika, amellyel egyre többet találkozom.  A saját diabéteszemmel háborúzni annyi, mint önmagammal küzdeni. Nem tudok elszakadni a cukorbetegségemtől – ez is én vagyok. Lényegében egy csapat vagyunk, csoportos csomag, kettő az egyben üzlet. Ebbe nincs beleszólásom, és senki másnak sem, bármennyire is könyörögnek vagy buzdítanak, hogy harcoljak. Nem a diabétesz elleni küzdelemre van szükségem. Valójában ennek teljesen az ellenkezőjére. Békét találni. Ez az, amiért küzdeni akarok – egy békés létezésért, amely nem jelent több terhet, mint ami a túléléshez eleve muszáj.