Mostanában megint előkerült nálunk az öröklés témája. Megjelent egy friss nemzetközi irányelv, amely konkrétan azt mondja: mindenkit szűrni kellene 1-es típusú diabéteszre. Nem csak azt, aki érintett. Nem csak azt, akinek van családi érintettsége. Mindenkit – de azt pláne, akinek van érintettsége család révén. Vegyünk egy nagy levegőt. Igen, minket is, téged is, Gellértet is; ő a „pláne” kategória.

Az ajánlás szerint már 2–4 éves korban érdemes lenne elvégezni az első vizsgálatot, majd 6–8 évesen megismételni, aztán később újra. Azért ilyen korán, mert ha a gyerek szervezetében már elindult az autoimmun folyamat, azt vérből ki lehet mutatni. És jobb akkor ránézni, amikor még nincs rosszullét, nincs ketoacidózis, nincs kapkodás a sürgősségin, nincs kóma. És őszintén? Ebben van logika. Csakhogy ott van a másik oldala is. A lelki rész. A „mi lesz, ha…?” kérdések végtelen sora.

És itt jövünk mi a képbe. Mert az új irányelv olyan, mintha reflektort kapcsoltak volna egy régi félelmünkre, amit már egyszer beleírtam az „Öröklés” című írásomba: „Néha úgy érzem, minden nap egy nagy kérdőjel felett élünk: vajon örökli-e Gellért Tominak ezt az egész autoimmun csomagját?” Így, ebben a formában. És most ugyanez a mondat visszhangzik a fejemben – csak közben Gellért már elmúlt hároméves, okos, vicces, csibész kisfiú, és hirtelen már nem is olyan elméleti ez az egész.

A statisztika szerint, ha az egyik szülő 1-es típusú diabéteszes, akkor a gyereknek körülbelül 15-ször nagyobb az esélye, hogy érintett lesz. Ez nem „biztosan”, ez nem „valószínű”, de igenis több mint nulla. És amióta ezt tudom, ott motoszkál bennem, mint egy háttérzaj, amit nem lehet teljesen lehalkítani. Most pedig itt ez az új irányelv, ami szépen megfogja a félelmünket, és leteszi elénk az asztalra: tessék, nézzétek meg, erről is dönteni kell.

Esténként, amikor Gellért már alszik, Tomival sokszor lehuppanunk a kanapéra, és elkezdjük boncolgatni a kérdést. De ilyen nagyon hétköznapi módon. Ő például elkezdi magyarázni, hogy „amúgy azért jó a korai szűrés, mert ha pozitív egy-két antitest, akkor lehet időben lépni”. Én erre visszakérdezek: „jó, de akkor mi történik? Minden hónapban járjunk kontrollra? Stresszeljük magunkat?” Aztán fél perc múlva már arról beszélünk, hogy mit enne Gellért másnap reggelire, vagy hol veszünk olcsón téli csizmát.

A gondolat viszont visszajön. Mindig visszajön. És azt kell mondanom: most már nem úgy jön vissza, mint egy rettegett árnyék, hanem mint egy lehetőség, amire lehet jól is reagálni. Mert ha belegondolok, a szűrés maga csak információ. Egy pillanatkép arról, mi történik a gyerek testében, rejtve, láthatatlanul. Azt nem mondja meg, mi lesz. Azt mondja meg, mire kell figyelni.

És milyen furcsa: ebben van valami nagyon megnyugtató. Mert évek óta abban élünk, hogy „mi van, ha…?” Most meg kapnánk egy módot, hogy ezt a „mi van, ha”-t egy kicsit kézben tartsuk. Ha az eredmény negatív, akkor legalább egy ideig fellélegzünk. Ha pozitív, akkor tudjuk, hogy van idő: készülni lehet, lassítani lehet. Nem a semmiből csapna le a diagnózis, nem egy sürgősségin kezdenénk nulláról. És ez óriási különbség.

Mégis ott a félelem. Mi lesz, ha egy papíron ott lesz Gellért neve mellett egy nagy, vastag „pozitív”? Bírni fogom idegekkel? Nem fogom túlfélteni? Nem nehezedik majd ránk a gondolat, hogy valami elindult benne? Ezt nem lehet kikerülni. De valahogy mégis azt érzem, hogy a tudástól nem kell félni. Hogy ez most tényleg az a helyzet, amikor a bizonytalanság rosszabb, mint egy nem tökéletes hír.

A napokban például néztem, ahogy Gellért a szőnyegen ül, sorba rakja a kisautóit, és közben magyaráz valami egészen érthetetlen, hároméves-nyelven. És miközben ott ültem, azt éreztem: nem félek megtudni, mi zajlik a testében. Azért nem, mert bármi is lesz, mi ketten – Tomi és én – ott leszünk mellette. Nem a tudatlanság véd meg, hanem az, hogy tudunk reagálni.

Lehet, hogy holnap bizonytalanabb leszek. Lehet, hogy jövő héten teljesen mást mondok. Lehet, hogy egyszer majd tényleg elvisszük őt szűrésre, és lehet, hogy még várunk. Nem tudom. De valami elindult bennünk. Egy gondolat, hogy talán a kontroll nem félelmet jelent, hanem szabadságot. Azt, hogy nem kell várnunk a villámcsapásra, mert felkapcsolhatjuk a villanyt, és megnézhetjük, mi történik.

Most ott tartunk, hogy beszélünk róla. Néha félve, néha kicsit poénkodva, néha komolyan, néha teljesen bénán. És azt hiszem, ez is része a folyamatnak: lassan hozzászokunk a gondolathoz, hogy van választásunk. És talán ez a legfontosabb az egészben.