Vannak helyzetek, amikor rájövök, hogy a diabétesz nemcsak azzal utazik el, aki inzulint ad magának, hanem azzal is ott van, aki otthon marad. Tomi most egy teljes munkahétre Németországba ment üzleti útra. Négy éjszaka egy hotelszobában, egyedül. Papíron ez nem nagy dolog. Felnőtt ember, évek óta 1-es típusú cukorbeteg, pontosan tudja, mit csinál. A valóságban viszont én itthon maradtam a saját gondolataimmal, és rájöttem, hogy diabfeleségként egészen elképesztő dolgokon képes kattogni az ember.

Nem azon aggódtam, hogy megtalálja-e a szállodát vagy odaér-e a megbeszélésre. Azok teljesen átlagos problémák. Én sokkal kreatívabb voltam.

Vajon felébred, ha éjszaka jelez a szenzor?

Ez a kérdés például minden este eszembe jutott. Mert otthon, ha megszólal a telefon vagy csipog valami, ketten halljuk. Néha én hamarabb ébredek fel, mint ő. Előfordult már, hogy én szóltam rá félálomban, hogy nézze már meg, mit akar a szenzor. De egy hotelszobában nincs ott senki. Csak ő. Meg a telefon. És persze az a remény, hogy elég hangosra állította.Aztán jött a következő gondolat. Vajon vacsorázott rendesen?

Mert ismerem. Ha egész nap meetingről meetingre rohan, simán képes délután négykor rádöbbenni, hogy tulajdonképpen még nem is evett. Aztán persze este olyan éhes lesz, hogy bármit megenne, ami elé kerül. Ez diabétesznél nem mindig a legjobb stratégia.

A következő kérdés már ennél is abszurdabb volt.

Vajon nem evett túl sokat?

Mert persze az ember agya ilyen. Egy percig azon aggódsz, hogy nem eszik eleget, a következőben meg már azon, hogy biztos túl sok szénhidrát volt a vacsorában. Milyen volt a köret? Volt desszert? Számolt? Elfelejtette? Biztos nem felejtette el. Ugye?

És akkor még nem beszéltünk Németországról.

Mert Németországban az üzleti utaknak van egy egészen kiszámítható forgatókönyve. Napközben munka, este közös vacsora, aztán valaki mindig bedobja, hogy legyen egy grillparti. Mert hát a kollégák. Mert csapatépítés. Mert illik ott lenni. És ilyenkor szinte kötelező tartozék a német sör.

Na, ezen is lehet kattogni.

Mennyit ivott?

Evett mellé?

Mit mutat most a cukra?

Vajon emelkedik?

Vajon később esik le?

Persze tudom. Egy korsó sörtől nem dől össze a világ. A cukorbetegek sem buborékban élnek. Ugyanúgy dolgoznak, utaznak, barátkoznak, céges vacsorákra járnak, és néha megisznak egy sört. Sőt, szerintem ennek így is kell lennie. A diabétesz nem lehet börtön. Csak ilyenkor a diabfeleség agya teljesen más üzemmódba kapcsol.

Mert én nem azt látom magam előtt, hogy Tomi jókedvűen beszélget a kollégáival egy grill mellett. Hanem azt, hogy vajon mennyi idő múlva hat az alkohol. Vajon később leesik-e a cukra? Vajon beállított-e plusz riasztást? Vajon feltöltötte-e a telefont? Vajon nem marad-e le a Bluetooth kapcsolat? Vajon van-e nála szőlőcukor? Vajon tényleg a zsebében van, vagy a hotelszobában hagyta?

Normális ember ilyenkor szerintem azt kérdezné este telefonon, hogy "Milyen volt a napod?"

Én meg azt:

"Mennyi most a cukrod?"

Romantikus, nem?

Azt hiszem, ezt csak az érti igazán, aki hasonló cipőben jár. Mert kívülről nézve talán túlzásnak tűnik. Hiszen ott a szenzor, ott a technológia, ott a sok év rutin. De a diabétesz egyik furcsasága, hogy hiába lesz egyre okosabb minden eszköz, az aggódó hozzátartozó fantáziája még mindig gyorsabban dolgozik.

Persze, Tomi minden este felhívott. Elmesélte, milyen volt a nap, milyen volt a vacsora, milyen volt a hotel, milyen volt a munka. Én pedig minden alkalommal megkérdeztem azt a bizonyos kérdést. "És a cukrod?"

Ő már csak nevetett.

"Rendben van."

Ennyi.

Két szó.

És érdekes módon ettől én is sokkal nyugodtabban aludtam.

Amikor végül hazajött, rájöttem, hogy tulajdonképpen az egész hét sokkal inkább rólam szólt, mint róla. Ő dolgozott, alkalmazkodott, kezelte a diabéteszét ugyanúgy, mint itthon. Én pedig megtapasztaltam, milyen nehéz elengedni azt az érzést, hogy mindig ott akarok lenni, ha szükség van rám.

Pedig ez nem a bizalmatlanságról szól. Éppen ellenkezőleg. Pontosan tudom, hogy képes egyedül is tökéletesen megoldani. Egyszerűen csak az történik, hogy ha valakit szeretsz, és évek óta együtt éltek egy krónikus betegséggel, akkor annak a betegségnek a felelőssége egy kicsit rád is átragad. Nem azért, mert muszáj. Hanem mert észrevétlenül így működik egy kapcsolat.

Lehet, hogy ezt a hetet Tomi üzleti útként fogja emlegetni. Én viszont úgy, mint azt a négy éjszakát, amikor fejben végigjártam az összes elképzelhető forgatókönyvet egy hotelszobától egy német grillpartin át egy hajnali szenzorriasztásig. És persze egyik sem történt meg. Mert a valóság általában sokkal unalmasabb, mint amit egy aggódó diabfeleség képes elképzelni. De azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ha egy cukorbeteg családtagod van, pontosan tudod, miről beszélek. A diabétesz néha nem a vércukrot mozgatja meg a legjobban, hanem a hozzátartozók fantáziáját.