Cukkerberg

Élet egy távoli szigeten - cukorbetegen

2022. május 10. - szabari.betti

p0bbj82q.jpg

Egy rendkívül inspiráló történetet hoztunk egy cukorbeteg lányról, aki egy szigeten él és dolgozik.

Felfedező. "Nagyon szeretek utazni, amióta csak az eszemet tudom, így mikor 17 évesen diabétesszel diagnosztizáltak, nagyon tartottam attól, hogy mindez véget vet a felfedezéseimnek. Az önmenedzselés első pár hete kifejezetten félelmetesnek és kiszámíthatatlannak tűnt, de csak még eltökéltebbé tett azt illetően, hogy kézbe vegyem az egészségemet, és olyan kalandokkal teli életet éljek, amilyenre mindig is vágytam. A diagnózis után mindössze pár hónappal vettem részt az első nagyobb utazásomon: a családommal Kenyába mentünk nyaralni, egy szafarira. Egy nemzeti park közepén táboroztunk le, mindenféle orvosi "forrás" nélkül. Mindenkinél jobban felkészültem erre az útra, minden eszközből volt nálam pót és pót-pót, minden vészhelyzetre megvolt a forgatókönyvem. Miután sikeresen kezeltem a diabéteszem ezen út során, magabiztosabbnak éreztem magam ahhoz, hogy folytassam az utazást, akár egyedül is. A főiskola második évében úgy döntöttem, hogy egy szemesztert külföldön tanulok Ausztrália tengerpartján. Hihetetlenül élveztem az ott töltött időt! Ezt a kalandot sok kis utazás követte, az önbizalmam egyre nőtt ezáltal, viszont a következő nagyobb álmom már nem volt ilyen egyszerű. 

Elhatároztam, hogy egy évet egy kis távoli szigeten fogok tanítani egy csodálatos lehetőségnek köszönhetően. Ez a sziget annyira kicsi, hogy néhány óra alatt át lehet autózni az egészet. Néhány élelmiszerbolt, egy mozi és néhány kínai étterem található csak rajta. A sziget olyannyira távoli, hogy a legközelebbi szárazföldek (Új-Zéland és Hawaii között) is legalább hatórás repülőútra vannak. Mielőtt túlságosan beleéltem volna magam, ki kellett találnom, hogyan fogok én itt élni diabétesszel."

Élet a szigeten. "A szigeten csak minimális orvosi ellátás biztosított, és figyelmeztettek, hogy nem szállítanak sem inzulint, sem egyéb eszközöket a cukorbetegség kezeléséhez. Az első lépés az volt, hogy tisztázzam ezt az őrült ötletet a kezelőorvosommal. Egy év elköteleződést kellett vállalnom a program mellett, ami azt jelenti, hogy nem tudtam volna hazajönni kontrollra vagy vérvételre. Nem mondanám, hogy el volt ragadtatva az ötlettől, de sikerült találnunk egy rendszert, amely segítségével az orvosom rendszeresen meg tudta nézni az értékeimet az interneten keresztül. Rengeteg papírmunkára volt szükség, de úgy nézett ki, hogy működni fog a dolog. A második legfontosabb lépés az volt, hogy kitaláljam, hogyan jutok inzulinhoz. Mivel azt mondták, a szigeten nincs inzulin, úgy döntöttem, megpróbálom odaszállíttatni. Találtam egy céget, amely havonta egyszer egy fagyasztódobozban teherhajóval vagy repülővel elszállította a szigetre a csomagomat. A harmadik lépés az ÖSSZES készletem becsomagolása volt. Összesen két nagy bőröndöt vittem, és az egyiket teljesen megtöltöttem tűkkel, glükózzal, ujjszúrókkal, tartalék elemekkel, mérőkkel, mindennel. Egy egész évre. És ezután úgy éreztem, készen állok az indulásra.

A sziget abszolút gyönyörű volt, de ugyanakkor óriási volt a káosz és a fejletlenség. A kórházban hemzsegtek a rovarok, az ajtók mindenhol tárva-nyitva voltak. A személyzet nagyon barátságos volt, de irtó keveset tudtak az 1-es típusú diabéteszről. Eleinte ideges voltam emiatt, és nagyon egyedül éreztem magam. Szerencsére a szigetlakók egészségtelen életmódja ellenére sikerült egy egészségesnek mondható rutint kialakítanom. A tanítványaim konzerv kajákat ettek reggelire, a sziget két-három éttermében pedig kizárólag gyorsételeket kínáltak. Minimális volt a sportolási lehetőség is. Ilyen kevés erőforrással a saját felelősségem volt, hogy mégis egészséges maradjak."

A legjobb tervek. "Tehát az inzulinszállítmányaim terv szerint érkeztek, egész jól éreztem magam az új rendszerrel, amíg valami ijesztő dolog nem történt. Egy hatalmas hurrikán csapott le a szigetre: elment az áram, elzárták a vizet, szünetet rendeltek el az iskolában. Négy ilyen nap után az utolsó patron inzulinom végéhez közeledtem, és kezdtem nagyon megijedni. A sziget durva állapotban volt, de a kórház nyitva maradt. Felhívtam őket, és megkérdeztem, hogy átvehetem-e az inzulinomat, remélve, hogy még a hurrikán előtt megérkezett a szállítmány. A válasz az volt, hogy a gyógyszereket szállító járatot törölték. Klassz.

Végül értesültem arról, hogy a szigeten katonai használatra tartanak tartalék inzulinkészletet, és ha valóban szükségem van rá, hozzáférést tudnak biztosítani. Úgy tűnt, hogy ez szigorúan titkos. Mivel nem szerettem volna rárabolni erre a készletre, úgy döntöttem, hogy a maradék kevés inzulinomat addig használom, amíg csak lehet, és szuper szénhidrátszegény diétát élek addig, amíg a kár megszűnik. A következő napokban avokádón, dión és granolaszeleteken éltem, amíg meg nem érkezett a járat. Amikor megjött a hír, hogy az inzulinom a szigeten van, óriási megkönnyebbülést éreztem, de maga az átélt élmény nagyon megrémített. Ezután még sokkal felkészültebb lettem, mint valaha. Mindig volt tartalék inzulinom, még az iskolába is vittem be. Bár a hurrikán egy szélsőséges körülmény volt, a leckét megtanultam, hogy sosem tudhatom, mi fog történni. Mindig felkészültnek, de inkább túl felkészültnek kell lennünk, ha cukorbetegséggel élünk. Mindennek ellenére - vagy inkább ezt figyelembe véve - menjetek és utazzatok, hiszen a világon semmi nem tarthat vissza minket!"

 

  

forrás: https://beyondtype1.org/living-on-a-remote-island-with-t1d

A bejegyzés trackback címe:

https://cukkerberg.blog.hu/api/trackback/id/tr5417784106

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása