Van az a pillanat, amikor nem a cukor beteg, nem a test, nem az inzulin, hanem maga a technika mondja fel a szolgálatot. Amikor a szenzor, ami elvileg azért van, hogy biztonságot adjon, egyszer csak megbolondul, és mi ott állunk körülötte, mint egy rossz sci-fi jelenetben: Tomi, én, és Gellért, aki háromévesen már pontosan tudja, mit jelent az, hogy „apa cukra fent van” Ez a mostani szenzortípus már jó ideje velünk van. Megbízható volt. Nem egy kezdő, nem az első napjait éli, nem lehet ráfogni, hogy még „tanul”. Össze van kalibrálva, ismeri Tomit, ismeri a napirendjét, az inzulinját, az étkezéseit. Pont ezért volt különösen ijesztő, amikor egyszer csak elkezdett megkergülni.

Először csak egy riasztás. Az a fajta, amitől az ember gyomra azonnal összeugrik. Nem az a „figyi, kicsit emelkedünk” jelzés, hanem a piros, az ordítós, az azonnali típus. 23 felett mért. Huszonhárom. Az a szám, amit nem szívesen lát az ember akkor sem, ha már évek óta ebben él. Tomi ránéz, én ránézek, Gellért felnéz ránk, és megkérdezi:
– Apa, nagyon baj van?

És ez az a kérdés, amit soha nem akarsz hallani egy gyerektől.

Azonnali utánmérés. Ujjbegy. Várakozás. Az a pár másodperc, ami ilyenkor óráknak tűnik. Az eredmény: 13. Nem kevés. Egyáltalán nem kevés. De nem 23. Nem az a „rohanni kell, azonnal” kategória. Óriási különbség. És itt kezdődött az igazi bizonytalanság. Mert egy ilyen helyzetben nem csak az a kérdés, hogy mennyi a cukor. Hanem az, hogy kinek higgyünk. A szenzornak, ami eddig megbízható volt? Vagy az ujjbegyes mérésnek, ami pillanatnyi, de „klasszikus”? Mi van, ha most az ujjbegy téved? Mi van, ha a szenzor lát előre? Mi van, ha egyik sem az igazság?

Ez az a mentális zsonglőrködés, amit kívülről senki nem lát. Belül viszont pörög. Tomi számol, én figyelek, Gellért pedig ott áll, és már nem kérdez, csak néz. Mert érzi, hogy ez most nem játék. És sajnos nem egyszeri alkalom volt. Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban fordult elő, hogy a szenzor extrém magas értékeket mutatott, miközben az utánmérés egészen mást mondott. Volt, hogy 22-t jelzett, miközben az ujjbegy 12-t. Volt, hogy riasztott, miközben Tomi teljesen tünetmentes volt. És volt olyan is, hogy tényleg magas volt az érték, de nem annyira, mint amit a szenzor állított.

Ez a „nem stimmel valami” érzés a legrosszabb része az egésznek. Mert a diabéteszben az ember kapaszkodik a rendszerbe. A számokba. A trendekbe. Abba, hogy ha valami jelez, annak oka van. Amikor viszont maga a rendszer válik kiszámíthatatlanná, akkor az egész egyensúly megbillen. Gellért közben tanul. Akár akarjuk, akár nem. Megtanulja, hogy apa telefonja csipog. Megtanulja, hogy anya ilyenkor hirtelen komoly lesz. Megtanulja, hogy a cukor számokban lakik, és ezek a számok képesek feszültséget csinálni egy családban. Néha megkérdezi:
– Ez most igazi riasztás volt, vagy csak szenzor?

És belegondolni is abszurd, hogy egy gyerek számára ez már értelmezhető kategória. Tomi próbál nyugodt maradni. Én próbálok nem pánikolni. De amikor egy eszköz, ami elvileg az életminőséget javítja, inkább izgalmas pillanatokat okoz, akkor óhatatlanul elfárad az ember. Mert minden riasztás döntéshelyzet. Minden eltérés újraszámolás. Minden különbség egy újabb kérdés: most adjunk inzulint vagy várjunk? Most higgyünk neki vagy ne? A diabétesz önmagában is egy állandó kontroll. De amikor a kontroll eszköze válik bizonytalanná, az egy másik szint. Olyan, amiről keveset beszélünk. Mert kívülről ez „csak egy szenzor”. Belül viszont bizalom. És amikor ez meginog, az nagyon tud fájni. Most ott tartunk, hogy figyelünk. Többet mérünk. Többet ellenőrzünk. Többet gondolkodunk. A szenzor még rajta van, de már nem feltétel nélkül. És közben próbálunk normális életet élni. Vacsorát főzni. Gellérttel építőkockázni. Nevetni azon, hogy a technika néha okosabbnak hiszi magát, mint amilyen valójában. Mert végül mindig ide jutunk vissza: a számok fontosak, de az ember a fontosabb. Tomi teste. Az ő közérzete. A mi nyugalmunk. És az, hogy Gellértnek ne a pánik legyen az első emléke a diabéteszről, hanem az, hogy együtt megoldjuk. Akkor is, ha közben a szenzor épp megbolondult.

Van egy mondat, ami azóta rendszeresen elhangzik nálunk, mióta a gyerek megtanult rendesen beszélni. Nem az, hogy „anya, éhes vagyok”, nem is az, hogy „még egy mesét”. Hanem ez: „Apa, jól vagy már?” Hároméves hang, kicsit aggódó, kicsit parancsoló, ahogy csak egy óvodás tudja. És ebben a kérdésben benne van az egész életünk. A cukor. A diabétesz. Tomi. Mi. Az a furcsa, láthatatlan harmadik, ami mindig ott ül köztünk a kanapén. Amikor Tomival összekerültünk, a cukorbetegség már rég nem volt új neki. Nekem viszont igen. Az elején persze azt hittem, ez majd olyan lesz, mint egy jól beállított mosógép: néha pittyeg, de alapvetően teszi a dolgát. Aztán gyorsan kiderült, hogy ez inkább egy folyamatos improvizáció. Számolás, korrigálás, újraszámolás. „Most fent van.” „Most esik.” „Most várunk.” „Most eszünk.” Egy külön nyelv, amit meg kellett tanulnom, és amit aztán – teljesen észrevétlenül – a gyerek is elsajátított. Gellért három éves. Nem tud még olvasni, de pontosan tudja, mit jelent az, hogy „apa cukra alacsony”. Tudja, hogy ilyenkor nem viccelünk. Tudja, hogy ilyenkor apa kicsit más. Lassabb. Vagy épp idegesebb. Tudja, hogy ilyenkor előkerül a szőlőcukor, a kis doboz, amiből „apa édességet ehet, de ő nem”. És ezt valahogy teljes természetességgel elfogadja. Nincs benne dráma. Csak rend.

Mínuszok és teljes behavazás. Az a fajta, amikor a világ hirtelen steril fehér lesz, a zaj tompul, a cipők átáznak, és mindenki egyszerre dönt úgy, hogy most aztán kimegy a természetbe. A közösségi média szerint ez idilli. A diabétesz szerint ez egy többismeretlenes egyenlet, mínusz tizenhárom fokkal megszorozva. A hó ugyanis nem csak esztétikai élmény. A hó munka. Különösen akkor, ha van egy 14 kilós gyereked, akit  harmincszor kell felhúzni egy lejtőn. Nem lecsúsztatni. Az senkit nem érdekel. A lényeg az a rész, amikor a szánkó visszakerül a domb tetejére, a gyerek rajta ül, te előredőlsz, a lábad csúszik, a kabátod alatt izzadsz, miközben a levegő megfagy a szempilládon.

Kovács Alfréd, a váci Édes Vonal Cukrászda cukrásza nyerte 2025-ben az Egy Csepp Figyelem Alapítvány Magyarország Cukormentes Tortája versenyét, amelyet minden évben a Magyar Cukrász Ipartestület szakmai partnerségével rendez meg az alapítvány. Egy szelet „Álmodozó” energiatartalma 231,1kcal, míg szénhidrátértéke 13,7 g, vagyis a cukorbetegek számára is jó választás lehet, de mindenkinek ajánljuk, aki ügyel arra, milyen összetevőkből áll, amit elfogyaszt. 

A versenyről további infót itt találtok.

RECEPT ÉS ELKÉSZÍTÉS: 

Az elszámolt inzulin nem dráma, inkább állapot. Olyan, mint amikor az ember biztos benne, hogy mindent elpakolt, aztán vidéken, a szülői házban, a harmadik reggelen derül ki, hogy valami mégis otthon maradt. Csak ez nem egy póló vagy egy töltő, hanem a hosszan ható inzulin. Az a fajta hiány, ami nem azonnal ordít, hanem csendben elkezd feszíteni. Ünnepek alatt voltunk vidéken a családomnál, mindenki próbált egyszerre pihenni, túlélni és „jól lenni”. Tomi 31-én jött rá, a szilveszeri készülődés közepén, hogy a bázisinzulinból kevesebbet hozott. Nem nullát. Nem tragikusan keveset. Csak kevesebbet annál, ami biztonságos lett volna. És ilyenkor nincs nagy jelenet. Csak az a mondat, ami eldönt mindent: másnap indulni kell haza. 

Karácsony idén nem volt hangos. Nem volt túlcsomagolt, nem volt „mindent-is-megcsinálunk”, inkább telt. Az a fajta teltség, ami nem az asztal méretéből, hanem az idő sűrűségéből fakad. Huszonnegyedikén hármasban voltunk. Egy gyerek, két felnőtt, egy lakás, rengeteg íz és az az ismerős, december végi érzés, amikor az ember egyszerre akar megállni és már menne is tovább. Együtt voltunk, tényleg. Nem logisztikailag, hanem fejben. Ez manapság ritkább, mint a hó karácsonykor.Az ünnepi fogások jöttek sorban, nem harsányan, inkább magabiztosan. Volt illat, volt emlék, volt az a bizonyos „ezt mindig így csináljuk”, ami akkor is megtörténik, ha azt hisszük, idén majd másképp lesz. A gyerek ajándékot bontott, mi pedig közben figyeltük, hogyan bontja le magáról a világot: papírral, ragasztószalaggal, csillogással. Ő még tudja, mi a lényeg. Mi már néha csak emlékezünk rá.

Vannak hírek, amelyek nem azért maradnak velünk, mert sokkolnak, hanem mert hazajönnek velünk. Beülnek az autóba, ott ülnek a konyhaasztalnál, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a saját gyerekünket nézzük közben egészen más szemmel. Medárd négyéves. Az anyukája cukorbeteg, rosszul lett otthon, és a kisfiú nem pánikolt, nem futott el, nem keresett egy felnőttet máshol. Telefont vett a kezébe, és felhívta a 112-t. A hívás úgy indult, ahogy egy gyerek tudja kezdeni: „Na szia mentő”. Ez a két szó most tele van médiával, megosztásokkal, könnyes kommentekkel, mert benne van minden, amit egy ilyen történetről gondolni szeretnénk: bátorság, ösztön, csoda. De ha lehántjuk róla a meghatottságot, marad valami sokkal fontosabb: a tanítás.

Medárd nem azért volt hős, mert négyéves, hanem mert tudta, mit kell csinálni. Valaki korábban elmondta neki, mi a teendő, ha baj van. Tudta, hogy a telefon nem játék, hogy a 112 nem egy szám a sok közül, hanem segítség. Tudta elmondani, mi történt, hol vannak, ki ő. És ez az a pont, ahol ez a történet túlmutat önmagán, és elkezd kényelmetlen kérdéseket feltenni minden családnak, ahol krónikus betegség él együtt a hétköznapokkal. Mert a cukorbetegség nem drámai esemény, hanem állapot. Nem hír, hanem rutin. A veszély nem a betegség, hanem az, ha senki nem tudja, mit kell csinálni, amikor a rutin egyszer megbicsaklik.

Nálunk a cukorbetegség nem különleges. Tomi cukorbeteg, ez az életünk része. Szenzor, riasztás, inzulin, időzítés, döntések. Gellért hároméves, és pontosan tudja, mit jelent, amikor megszólal az a bizonyos hang. Tudja, hogy akkor apa cukra alacsony, és tudja, hogy ilyenkor mi következik. Nem azért, mert hőst akarunk nevelni, hanem mert nem szeretnénk tehetetlenséget. Tanítjuk őt, igen. Tudja a 112-t. Tudja a saját nevét. Tudja, hol lakunk. Tudja, hogy apa cukorbeteg. És nem félelemből tudja mindezt, hanem természetességből, mert a betegség nem várja meg, míg egy gyerek felnő. A tudás nem elvesz a gyerekkorból, hanem biztonságot ad neki.

Ezért üt most akkorát a „Na szia mentő” története, különösen karácsony előtt, amikor mindenki egy kicsit nyitottabb arra, hogy ne csak meghatódjon, hanem tanuljon is. Az Országos Mentőszolgálat reakciója pontosan ezt mutatja: nem elég elmesélni a történetet, tovább kell adni a tudást. Óvodákba kerülő színezők, QR-kódok, játékos tananyagok arról, hogyan kell mentőt hívni. Nem pánik, nem riogatás, hanem alapműveltség. Ugyanúgy, ahogy megtanítjuk a gyereknek, hogy pirosnál megállunk, hogy kezet mosunk, hogy nem nyúlunk a konnektorba, úgy azt is, hogy baj esetén segítséget kérni nem árulkodás, nem kudarc, hanem életmentés.

Medárd története rendkívüli, de a cél nem az, hogy rendkívüli gyerekek legyenek körülöttünk. A cél az, hogy ne legyen szükség hősökre. Hogy Gellért soha ne kerüljön olyan helyzetbe, ahol használnia kell ezt a tudást. Hogy sose legyen rá szükség. De ha mégis, akkor ne ott kelljen először gondolkodni. Ebben az értelemben a „Na szia mentő” nem egy megható mondat, hanem egy emlékeztető: a felkészültség csendes, nem látványos, és pontosan ezért életmentő. És ha ezt egy négyéves meg tudta tanítani egy országnak, akkor talán ideje nekünk is hazavinni ezt a tudást, és leülni a gyerek mellé, teljesen nyugodtan, minden pátosz nélkül, és csak annyit mondani: figyelj, ha baj van, ezt kell csinálni.

A karácsony elvileg a lelassulásról szól. Gyertyafényről, illatokról, ismétlődő dallamokról, és arról a furcsa, gyermekkori emlékezetről, amely minden évben ugyanott kapcsol be. Mégis, diabétesszel élve ez az időszak gyakran nem a megérkezésről szól, hanem a túlélés finomhangolásáról. A karácsony ugyanis nem egy nap. Hanem hetek. Előtte készülődés, utána maradékok, vendégségek, felborult napirend, kevesebb mozgás, több evés, több érzelem. És mindezek együtt nemcsak a vércukrot, hanem az idegrendszert is megdolgozzák.

Vannak időszakok, amikor az ember csendben marad. Nem azért, mert nincs mondanivalója, hanem mert belül túl sok minden történik egyszerre. Ilyenkor átrendeződik a hangsúly: gondolatok érnek össze, régi mondatok új jelentést kapnak, és olyan felismerések születnek, amelyek már nem férnek el a fiókban. Az elmúlt időszak számomra erről szólt. Egy olyan folyamat közepén járok, amely nemcsak az önképemet, hanem a testemhez és a krónikus betegségemhez fűződő viszonyomat is új alapokra helyezi. Olyan kérdések kerültek elő, amelyeket sokáig megkerültem – köztük az egyik legnehezebb: a halál gondolata.

Advent nálunk nem gyertyagyújtással kezdődik, hanem azzal a finom, mindent belepő porcukorporral, ami a konyhapulton landolna – ha lenne. De nincs. Nem (csak) elvi okokból. Egyszerűen azért, mert a gyereknek fáj tőle a hasa. Az édesítőktől is. Így marad a jó öreg kristálycukor, felezve. Igen, tudom, a cukor a közellenség. De amikor advent van, és a mézeskalács illata bekúszik a lakás minden sarkába, akkor az ember – különösen, ha diabéteszes férje van – megtanul különbséget tenni dogma és élet között. A „Cukkerberg-univerzumban” az advent nem a mindent megtiltunk időszaka, hanem a mindent átgondolunk hónapja. A sütés például nem spontán romantikus program, hanem logisztikai hadművelet: mikor, miből, mennyit, és legfőképp kinek. A gyereknek nem jó az édesítőszer, a férjnek nem jó a hirtelen cukorterhelés, nekem pedig nem jó, ha karácsonyra elfogy az idegrendszerem. Így születnek meg azok a receptek, amik se nem „diétás csodák”, se nem nagymamaféle cukorbombák. Csak élhetőek.

Gellért épp egy kirakót rakott ki a nappali szőnyegén, amikor Tomi telefonján megszólalt a jellegzetes csipogó hang. „Apa, lent van a cukrod, de jó, ehetsz csokit!” – mondta a gyerek a maga hároméves komolyságával, miközben én csak pislogtam, és próbáltam felfogni, hogy tényleg nem viccel. A szenzor hangja – ami nekem oly sok éve a hétköznapok része, amit megszoktam, és néha még idegesítő is tud lenni – nála valami egészen mást jelent: jelzés, információ, és persze lehetőség a jutalomfalatra.

Vannak témák, amikről azt hinnéd, hogy könnyedek, sőt banálisak. Például a cipőválasztás. Az emberek nagy része maximum  azon agyal, hogy fekete vagy barna legyen a bakancs, vagy hogy a sneaker menőbb-e, mint a félcipő. Tominál ez sosem volt igazán kérdés, nem azért mert ne szeretné a szép cipőket, hanem mert  cukorbetegként  számára a cipő nem divat, nem ízlés kérdése, hanem egészségügyi szükséglet. Egy kockázatcsökkentő eszköz. Egyfajta életbiztosítás. És ha ez kicsit túl soknak hangzik, akkor talán jól is van így: mert ez a téma bizony komoly.

Amikor azt hiszed, hogy mindent megtettél a megelőzésért, hogy elkerüld a sorsod, akkor jön az élet, rád mosolyog egy ferde kis félmosollyal, és odasúgja: „Na most figyelj.” Én tényleg mindent megtettem. Kivettem Gellértet az oviból, kerültük a tömeget, fertőtlenítettem, mostam, takarítottam, már úgy járkáltam a lakásban, mint egy ideges takarítónő egy Michelin-csillagos konyhában. És aztán jött az, amitől mindannyian rettegünk: a hányós–hasmenős vírus.

Mostanában megint előkerült nálunk az öröklés témája. Megjelent egy friss nemzetközi irányelv, amely konkrétan azt mondja: mindenkit szűrni kellene 1-es típusú diabéteszre. Nem csak azt, aki érintett. Nem csak azt, akinek van családi érintettsége. Mindenkit – de azt pláne, akinek van érintettsége család révén. Vegyünk egy nagy levegőt. Igen, minket is, téged is, Gellértet is; ő a „pláne” kategória.

A Soul talán az egyik legszebb Pixar-film, amit valaha készítettek. Egyszerre gyengéd és megrázó, elgondolkodtató és felemelő. Joe Gardner, a jazz-zenész, arról álmodik, hogy egyszer majd „nagy színpadon” játszhat – hogy végre elérje azt a pillanatot, amire egész életében várt. Amikor úgy tűnik, a vágyott álom már karnyújtásnyira van, váratlan baleset éri, és ezzel együtt minden, amit biztosnak hitt, hirtelen megkérdőjeleződik.

A film központi kérdése nagyon emberi: vajon tényleg csak a „nagy célok” adnak értelmet az életnek? Vagy lehet, hogy az igazi szépség ott rejtőzik a mindennapok apró pillanataiban – azokban, amik fölött annyiszor átsiklunk?

21 éve vagyok cukorbeteg. Ilyenkor, a diabétesz világnap környékén mindig megállok egy pillanatra – de őszintén szólva, ennyi idő után már nehéz újat mondani. Az ember túlélte és megélte már a kezdeti sokkot, a haragot, a beletörődést, a megértést, a hálát is. De valahogy minden évben visszatér az érzés: hogy fontos erről beszélni. Fontos számot vetni, és hálát adni azért, ahol ma tartunk.

Valahol a 13. kerület mélyén elszabadult a pokol.
Hányás, hasmenés, pánik, Heim Pál Kórház, NNGyK, meg még a Nébih is ráállt az ügyre. Óvodákban kezdődött, konkrétan a miénkben, aztán a többiben is, de most már szülők, kisebb testvérek, óvónők is dőlnek, mint a dominó.

Matt Haig könyve egyszerre megrázó és felemelő. Saját depressziós időszakából írja le, milyen érzés, amikor minden túl sok – amikor a gondolatok nehezek, a világ elviselhetetlenül zajos, és az ember nem lát kiutat. Minden mozdulat, minden döntés küzdelemmé válik. A sorok között mégis ott van valami csendes remény: hogy a legsötétebb napok sem tartanak örökké.

Tomi meg én végre kettesben kiruccantunk. Igen, csak mi ketten, gyerek, vércukor-para és a mindennapi rohanás nélkül (vagy legalábbis kevesebbel). Célpont: Köln. Már a reptéren megfogadtuk, hogy most tényleg kikapcsolunk, nem számolunk semmit – se időt, se lépést, se szénhidrátot. Na jó, utóbbit nyilván nem tehetjük csak úgy meg. Köln november elején pont olyan, amilyennek egy várost elképzel az ember, ha szeret kicsit elbújni a világ elől: hűvös, párás, minden sarkon sörillat és egy templomtorony. A dóm épülete maga csoda – kívül-belül lélegzetelállító. Persze nekünk ki kellett maxolni, szóval alap volt, hogy felmászunk az 533 lépcsőfokon – és vissza.

Az „Agymanók” első ránézésre gyerekfilm – színes karakterek, humor, kaland. De valójában sokkal több: egy mélyen emberi történet arról, hogyan működnek az érzelmeink, és miért van szükségünk mindegyikre. A film megmutatja, hogy a „negatívnak” bélyegzett érzések – a szomorúság, a düh, a félelem – nem hibák, hanem jelzések. Nélkülük nem lennénk teljesek.