Aki azt mondja, hogy a svéd bútorok összeszerelése egy kellemes hétvégi program, az vagy sosem csinálta, vagy nem cukorbeteg férjjel csinálta. Nálunk a történet úgy kezdődött, hogy egyszer csak kimondtuk: lecseréljük a gardróbszekrényt. Tudjátok, az a pont, amikor az ember rájön, hogy a jelenlegi szekrény már nem gardrób, hanem inkább egy textiltemető. A pulóverek geológiai rétegekben helyezkednek el, a vállfák egymásba akaszkodva élnek saját életet, és valahol a mélyben biztosan van egy eltűnt zokni civilizáció. Így jutottunk el az IKEA-hoz. Pontosabban: az IKEA jutott el hozzánk, mert úgy döntöttünk, hogy kiszállítással kérjük. És egy szép napon meg is érkezett a nappaliba körülbelül 280 kilónyi svéd minimalizmus lapokra bontva. Dobozok, csavarok, tiplik, kis zacskók, nagy zacskók és egy használati útmutató, ami rajzokkal mutatja meg, hogy mit kell csinálni, csak éppen azt nem, hogy ezt egyetlen ember hogyan csinálja meg józan ésszel.

Ekkor még nem sejtettük, hogy ez nem egyszerű bútorszerelés lesz, hanem egy egész napos túlélőtúra. A logisztika első lépése az volt, hogy elvittem Gellértet. Nem azért, mert ne szeretnénk, hanem mert egy hároméves gyerek és egy 280 kilós lapra szerelt bútorcsalád együtt olyan kombináció, ami mellett egy cukorbeteg férjnek esélye sincs nyugodtan dolgozni. Így Tomi egyedül maradt a nappaliban a dobozhegyekkel és a vércukrával. Aki nem él együtt cukorbeteggel, annak nehéz elképzelni, hogy egy ilyen nap mennyire stratégiai művelet. A szekrény nem vár, a csavar nem vár, a tipli végképp nem vár. A vércukor viszont teljesen kiszámíthatatlan tud lenni. Az első doboz még optimistán indult, Tomi teljes magabiztossággal nyitotta ki, mintha már legalább tíz ilyen szekrényt összerakott volna életében. „Ez gyors lesz.” Ez az a mondat, ami az IKEA-szereléseknél nagyjából olyan, mint amikor a Titanic kapitánya azt mondja: a jéghegy nem probléma. Egy órával később már három különböző méretű csavar volt a kezében, és próbálta kitalálni, hogy a rajzon melyik az, amit a hetedik lépésnél kell használni. A rajzokon minden nagyon logikusnak tűnik, a valóságban viszont a csavarok nagyon hasonlítanak egymásra, és az ember egy ponton elkezd gyanakodni, hogy a svéd bútoripar titokban pszichológiai tesztnek használja ezeket a szereléseket. Közben jött az első vércukor-ellenőrzés, mert egy ilyen szerelés valójában kemény fizikai munka. Emelés, pakolás, csavarozás, guggolás, állás, újra emelés. Az agy is dolgozik, ami szintén fogyasztja a glükózt. Egy ponton Tomi megállt, ránézett a félkész szekrényvázra, és csak ennyit mondott: „Ez a svéd bútorcsalád direkt csinálja.” Nem kérdeztem, mire gondol pontosan, de a hangsúlyból éreztem, hogy Svédország marketingosztálya valószínűleg nem számíthat az ajánlására. Dél körül már állt az első váz, és ez az a pillanat, amikor az ember elhiszi, hogy már majdnem kész. Pedig az IKEA-nál ez inkább a húsz százalék. Utána jönnek az ajtók, a sínek, a polcok, a fiókok, az állító csavarok, és az a furcsa kis műanyag elem, amiről senki sem tudja, hova kell, de ha kimarad, három hónap múlva biztosan leesik egy ajtó. Közben ment a klasszikus cukorbeteg napi rutin: mérés, evés, korrigálás. Egy szendvics, egy kis csoki, víz, mert a folyamatos fizikai munka könnyen hipót csinál. Délutánra a lakás már úgy nézett ki, mintha egy skandináv fafeldolgozó üzem robbant volna fel. Karton mindenhol, csavarok mindenhol, egy ajtó a kanapén, egy polc a szőnyegen, és Tomi a földön ülve a csavarbehajtóval kezében. Az IKEA-szerelésnek van egy sajátos lelki íve: először lelkes vagy, aztán koncentrált, aztán kissé ideges, aztán filozofikus, végül elkezded hangosan szidni a teljes svéd bútoripart. Estére viszont megtörtént a csoda. A gardrób állt. Nem ferdén, nem ideiglenesen, hanem rendesen. 280 kiló lapból lett egy működő szekrény.  A nagy részét egyedül csinálta. És ekkor jutott eszembe a kérdés, ami egész nap motoszkált bennem: vajon hány kalóriát éget el egy ilyen nap? Meglepően sokat. Egy egész napos bútorszerelés folyamatos pakolással, emeléssel és csavarozással akár 1500–2500 kalóriát is elégethet. Ez nagyjából olyan, mintha az ember lefutna 15–20 kilométert, csak közben imbuszkulcs van a kezében. Szóval amikor Tomi este leült, és azt mondta, hogy most ennék valamit, az nem hiszti volt, hanem biológia. És tudjátok mi az érdekes? A nap végére a vércukra lent volt. Hiába evett folyamatosan. És a szekrény? Tökéletes! Néha ránézek, és eszembe jut az a nap, a dobozok, a csavarok, a svéd logika és Tomi, aki egyedül összerakta az egészet. És ilyenkor mindig ugyanaz jut eszembe: büszke vagyok.