21 éve vagyok cukorbeteg. Ilyenkor, a diabétesz világnap környékén mindig megállok egy pillanatra – de őszintén szólva, ennyi idő után már nehéz újat mondani. Az ember túlélte és megélte már a kezdeti sokkot, a haragot, a beletörődést, a megértést, a hálát is. De valahogy minden évben visszatér az érzés: hogy fontos erről beszélni. Fontos számot vetni, és hálát adni azért, ahol ma tartunk.

Mert ha belegondolok, 21 év nem is olyan sok idő – és mégis, mennyit változott minden. Gyerekként még ujjbegyből mértük a vércukrot, papírfüzetbe írtuk az értékeket, és találgattuk, vajon miért esett vagy emelkedett a vércukorszintünk. Ma pedig apró szenzorok figyelnek ránk éjjel-nappal, az okostelefon mutatja a vércukorgörbénket, és vannak inzulinpumpák, amik szinte maguktól adagolják az inzulint. Olyan, mintha a technológia utolérte volna a reményt.

De nemcsak az eszközök változtak meg, hanem mi is. Az érintettek, a közösség, az egész szemlélet. Ma már nem vagyunk egyedül. Megszámlálhatatlan online csoport, civil szervezet, edukációs oldal és személyes történet segíti azokat, akik most kezdik ezt az utat. És ez óriási dolog. A közösség ereje sokszor többet jelent, mint bármilyen technológia. Amikor valaki megosztja, hogyan küzdött meg egy nehéz nappal, vagy hogyan állt fel egy mélypont után – abban benne van a remény, amit csak az ért igazán, aki maga is végigéli. Az, hogy ma már ennyi információ, támogatás és valódi párbeszéd van a cukorbetegségről, szerintem hatalmas előrelépés.

És mindezért hálás vagyok. Hálás vagyok azért, hogy ma már nem kell félni. Hálás vagyok azért, hogy a diagnózis nem egyenlő egy halálos ítélettel. Hálás vagyok azért, hogy vannak orvosok, kutatók, fejlesztők, akik szívvel-lélekkel dolgoznak azon, hogy könnyebb legyen nekünk. Hálás vagyok azért, hogy van egy közösség, ami megtart, ha elgyengülünk, és ünnepel, ha sikerül valami.

A diabétesz világnap számomra nem csupán emlékezés, hanem megerősítés is: hogy igen, ezzel is lehet teljes életet élni. Hogy lehet szeretni, utazni, dolgozni, alkotni, nevetni – és közben jól lenni.

Mert 21 év után, a maga minden nehézségével és rutinjával együtt, a cukorbetegség számomra természetes.