Szinte már ars poeticámnak tekintem, hogy úgymond promózzam a cukorbetegséget. A lehetséges "jó" oldalait. A pozitív attitűd és az edukáció fontosságát. A prevenciót. A tudatosságot. A sorstársi közösségek nélkülözhetetlenségét. A diabéteszes gyerekek óvodákba, iskolákba való, diszkrimináció nélküli integrációjáért vívott harcot. Az élményterápiát. A technológiai újdonságokat. Ezek a dolgok kicsit a saját démonjaim legyőzéséhez is szükségesek, kellenek a mindennapokhoz. Viszont természetes az, hogy az ember nem tud mindig pozitív lenni és mosolyogni a diabéteszére, hiszen kőkemény meló ez. Természetes, hogy néha belefáradunk, elfáradunk az önmenedzselésben.