Tomi szerint én folyamatosan keresem a telefonomat. Ebben egyébként van némi igazság, bár szeretném leszögezni, hogy a telefonom általában pontosan ott van, ahol utoljára használtam, csak valahogy az utolsó használat és a következő megtalálás között képes teljesen eltűnni a térből és időből. Leteszem a konyhapultra, aztán átviszem a nappaliba, közben csinálok három másik dolgot, megállok valamiért a gyerekszobában, majd öt perccel később már fogalmam sincs, hogy melyik helyiségben láttam utoljára. Tomi ilyenkor természetesen rendkívül elégedett, hiszen újabb bizonyítékot kapott arra, hogy a felesége és a tárgyak elhelyezése között meglehetősen laza a kapcsolat. A születésnapomra azonban kaptam egy okosórát, ami bizonyos szempontból megoldotta ezt a problémát. Ha eltűnik a telefonom, néhány mozdulattal meg tudom csörgetni, és már hallom is, hogy valamelyik párna alatt, a kanapé réseiben vagy éppen a konyhapulton, egy teljesen nyilvánvaló helyen lapul. Forradalmi találmány. Az ember végre nem kénytelen végigjárni a lakást, miközben egyre hangosabban kérdezi, hogy „Láttad a telefonomat?”, Tomi pedig egyre türelmetlenebbül válaszolja, hogy „Hát ott van előtted!”. Csakhogy van itt egy apró probléma. Az okosóra a telefont megtalálja. Az inzulint viszont nem. Márpedig nálunk ez utóbbi legalább akkora logisztikai kihívás, mint egy komplett családi nyaralás megszervezése. Mert Tomi inzulinja rendszeresen eltűnik. Nem úgy, hogy elfogy, nem úgy, hogy valami rejtélyes módon felszívódik, hanem egyszerűen mindig máshol van, mint ahol éppen lennie kellene. És a legérdekesebb az egészben, hogy Tomi szerint ez természetesen az én hibám. Szerinte én pakolom el. Szerinte én teszem át. Szerinte én vagyok az, aki képes egy teljesen ártatlan inzulintollat olyan helyre száműzni, ahol aztán órákig tart megtalálni. Na jó, néha valóban arrébb teszem. De kizárólag azért, mert mondjuk a konyhapulton van, ahol éppen főzni szeretnék, vagy azon a széken, ahová le akarok ülni, esetleg ott, ahol a gyerek játszik, és nem szeretném, ha a négyéves kezébe kerülne. Tehát nem elpakolom, hanem biztonságosabb helyre teszem. Ez azért lényeges különbség. Tomi azonban ezt a különbséget nem mindig érzékeli, és amikor néhány perccel később szüksége lenne az inzulinjára, elindul a házban a jól ismert keresési protokoll: „Drágám, hol az inzulin?” Én pedig, aki éppen valami teljesen más feladattal foglalkozom, megpróbálom felidézni, hogy vajon melyik helyiségben láttam utoljára. Aztán jön a következő kérdés: „Nem te tetted el?” De, lehet. Vagy nem. Esetleg ő tette el. Vagy én tettem arrébb, mert útban volt. Esetleg valaki közben használt valamit a konyhában, és az inzulin is áldozatul esett a rendrakásnak. Nálunk egy inzulintoll helyének meghatározása időnként komoly családi nyomozássá fejlődik, amelyben mindenki gyanúsított, és senki sem emlékszik semmire.
A helyzetet tovább bonyolítja az a bizonyos pillanat, amikor Tomi a kezembe adja az inzulint, hogy tegyem el. Ez egy különösen veszélyes művelet. Mert ilyenkor én átveszem, elindulok vele valahová, közben megcsinálok még két dolgot, leteszem, majd az agyam egyszerűen törli az eseményt. Tomi pedig néhány perccel később megkérdezi, hogy hol az inzulin. Én pedig őszintén, teljes meggyőződéssel állítom, hogy fogalmam sincs, hiszen nem is láttam. Pedig láttam. Sőt, a kezemben is volt. Csak éppen erről már nincs tudomásom. A másik verzió, amikor Tomi adja oda nekem, aztán elfelejti, hogy átadta. Pl. amikor megyünk valahova, rendszeresen odaadja, tegyem el a táskámba. Női táska ugyebár. Ilyenkor ő maga indul keresni, és természetesen rajtam kezdi. Én pedig hiába mondom, hogy nálam nincs, ő teljesen biztos benne, hogy nekem adta. Aztán egyszer csak kiderül, hogy valóban nekem adta, én pedig valóban eltettem, csak éppen egyikünk sem emlékszik rá, és a női táskában megtalálni valamit ugyebár... A diabétesz egyébként is rengeteg odafigyelést igényel, és huszonöt év után azt gondolná az ember, hogy bizonyos dolgok már automatikusan mennek. Az inzulin beadása, a vércukor ellenőrzése, az étkezések megtervezése, a szenzor figyelése. Csakhogy a mindennapi életben nem egy steril környezetben működünk, ahol minden eszköznek kijelölt helye van, és minden mozdulatot dokumentálunk. Van egy gyerekünk, van egy háztartásunk, vannak rohanós reggelek, főzések, indulások, hazaérkezések, és most már Kála is úton van, ami azt jelenti, hogy a családi logisztika hamarosan újabb szereplővel bővül. A tárgyak pedig vándorolnak. Az inzulin is. És itt szeretném megemlíteni a családi kirándulásaink egyik emlékezetes epizódját. Egyszer ugyanis olyan biztosak voltunk benne, hogy elhagytuk Tomi inzulinját, hogy képesek voltunk visszamenni az erdőbe megkeresni. Igen, vissza. Újra végigjártuk az útvonalat, néztük az ösvényt, a pihenőhelyeket, próbáltuk felidézni, hol álltunk meg, hol vettük elő a dolgokat, hol lehetett az inzulin. Mert hát mi más történhetett volna? Ha valami nincs meg, akkor vagy az erdőben hagytuk, vagy valahol útközben kiesett, vagy valaki elpakolta, és most már soha többé nem kerül elő. Aztán amikor visszaértünk a szállásra, kiderült, hogy az inzulin végig ott volt. A szálláson maradt. Azóta is úgy gondolom, hogy ez a történet tökéletesen összefoglalja a családi diabéteszmenedzsment lényegét: néha a legnagyobb problémát nem maga a betegség, hanem az jelenti, hogy meg kell találni azt az eszközt, amivel kezelni tudjuk.
Éppen ezért lenne egy fejlesztési javaslatom az orvostechnikai ipar számára. Ha már létezik olyan okosóra-funkció, amivel meg lehet csörgetni az elveszett telefont, miért nem lehet ugyanezt megcsinálni az inzulinnal? Elképzelek egy apró, könnyű, diszkrét kis jeladót, amit rá lehet tenni az inzulintokra vagy az inzulintoll tartójára, és ha eltűnik, egyszerűen megnyomunk egy gombot a telefonon. Az inzulin pedig elkezd csipogni. Nem kellene felforgatni a lakást, nem kellene egymást gyanúsítani, nem kellene rekonstruálni, hogy ki, mikor, hová és miért tette. Csak megnyomjuk a gombot, és a nappali valamelyik sarkából megszólal a kis szerkezet. Persze az is fontos lenne, hogy a jeladó ne legyen nagyobb egy fél dióbélnél, mert Tomi valószínűleg azt is képes lenne elpakolni, majd elfelejteni, hogy hová tette. De legalább akkor már két dolgot kereshetnénk egyszerre. Egyébként nem akarom minden felelősséget Tomira hárítani. Én is képes vagyok elképesztő dolgokra, és az inzulin eltűnésének néha valóban én vagyok az egyik főszereplője. Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy ha valaki odaad nekem egy tárgyat azzal a kéréssel, hogy tegyem el, akkor az illetőnek legalább annyi felelőssége van, hogy később emlékezzen erre, már hogy egyáltalán odaadta. És ha már az ember egy cukorbeteg férjjel él együtt, akkor bizonyos idő után kialakul egy sajátos munkamegosztás: Tomi kezeli a diabéteszt, én pedig megpróbálom megjegyezni, hogy hol van hozzá minden. Több-kevesebb sikerrel. Most, hogy van okosórám, legalább a telefonom megtalálása már nem vesz el annyi időt. A következő születésnapomra pedig igazán kérhetnék egy olyan kütyüt, amelyik az inzulint is megkeresi.
