Nálunk a heti menü megtervezése nem egyszerű bevásárlólista-írás, hanem kicsit olyan, mint egy haditerv. Egy hétre előre kitalálom, mit fogunk enni – mert hát rend van, meg szervezettség, meg egyéb anyai illúziók, de olykor annyira bonyolult a képlet, hogy már a ChatGPT is csak felnyög, és azt írja: „Sajnálom, erre én sem tudok választ adni.”
Alapvetően nem így terveztem. Az volt az elképzelés, hogy a nyár során majd szépen lassan, fokozatosan építem fel az állóképességemet a szeptemberi félmaratonra. Ehelyett úgy alakult, hogy az elmúlt két hét alatt előbb körbetekertem a Balatont, majd pár nappal később már az osztrák Alpokban kaptattam felfelé egy sziklás hegyi ösvényen.
Tomi sportol. Pont. Ez így olyan egyszerűen hangzik, igaz? Pedig, ha én azt mondom, hogy Tomi sportol, akkor nem azt értem, hogy leugrik bicajozni vagy kosarazni a pályára, aztán hazafelé beugrik egy protein shake-re a közeli gymbe, hanem hogy előtte negyed óráig nézi a vércukrát, saját belső radarával egyeztet, hogy „vajon ma belefér-e egy kör bringa, vagy inkább csak ülünk és nézünk ki a fejünkből.
A minap az alábbi dolgot kérdezte tőlem egy ismerősöm, akivel aránylag ritkán találkozom, mivel külföldön él ezért ilyenkor több évnyi eseményt sűrítünk néhány órába:
– Amúgy miért zárkóztál el annyira a COVID alatt?
És akkor ott egy pillanatra megfagyott a tejhab a cappuccinos bögrében, meg az agyamban az a kis rész is, ami a jólnevelt felnőttért felelős.
A motivációnk megtalálása néha igazi kihívást jelenthet, különösen akkor, ha a cukorbetegség kezeléséről van szó. Ez az állapot megköveteli, hogy minden nap készen álljunk a feladatokra – mintha még egy teljes munkaidős állásunk lenne a már meglévők mellett. Szerintem a trükk a kitartásban, a folyamatos motiváció megőrzésében rejlik. De ki tud mindig jelen lenni és a legjobbat nyújtani? Emberi dolog, hogy nem vagyunk mindig motiváltak, hogy néha visszaesünk. A motiváció hiányával és a megérdemelt pihenőidővel azonban gyakran együtt jár a bűntudat és az önvád. Végső soron mi magunk szenvedjük el a következményeket – egészségügyi problémák, esetleg szövődmények formájában –, ha éppen nem állunk készenlétben.
Harmincnyolc. Ennyi lett a Tomi a múlt héten. Mikor kisgyerek voltam, azt gondoltam, nemhogy a negyven, de már a harmincéves is öreg. Csak két évvel vagyok fiatalabb Tominál. Szóval szerintem, a középkorúság bőven 50 felett kezdődik csak. Azt hiszem, magamon akkor kezdtem először érezni, hogy nem vagyok már csitri, amikor ráeszméltem, hogy ha bemondanák a Híradóban, hogy eltűntem, már nem fiatal lány, vagy fiatal nő lennék. Legjobb esetben is csak nő, de lehet inkább asszony. Brrr.
"Mit üzensz azoknak, akik szerint az egészséges életmód lemondással jár? "
Ez volt minap az egyik kérdés az alapítvány Insta sztorijában. Gondolatcunamit indított el bennem. Elsőre ezek a válaszok a jutottak eszembe.
Szóval, valaki:
„Az egészséges életmód lemondással jár.”
Egy újabb éjszaka, amikor ébren fekszem, és várom, hogy lemenjen a magas vércukorszintem. Nem tudok aludni extrém magas cukorral... túl szomjas vagyok, és szorongok, hogy ne forduljon a dolog ketoacidózisba. (Sajnos van már egy ilyen - elég traumatikus - élményem, amikor, ugyan még szenzor, és magától korrekciózó pumpa nélkül lefeküdtem aludni, és hajnalban már a keto tipikus tüneteivel ébredtem). 18,3-at mérek; korrekciózom, és visszafekszem. Nyitva a szemem, de nem látok semmit, csak a szobámban lévő tárgyak sziluettjeit és az inzulinpumpám képernyőjét, ahogy a magas értéket mutatva lassan elhalványul, majd végül elsötétül. Épp most húztam fel a redőnyt, hogy legalább a hold bevilágítson kicsit, a fénytől hátha kevésbé érzem magam egyedül a helyzettel. Ezeken az estéken általában megragadom az alkalmat, hogy elmélkedjek, főleg az 1-es típusú cukorbetegségen, és az elmúlt húsz év nehézségein. Szeretek pozitív lenni, törekszem is rá folyamatosan, de néha ki kell adnom magamból a dolgokat, szükségem van arra, hogy megéljem a negatív érzéseimet is ezzel az állapottal kapcsolatban. A negatív gondolatok csak eltömítik az elmém, szóval miért ne engedném ki őket?
Van a 30 fok, amit mi itthon Magyarországon 30 foknak ismerünk, érzünk. És van az a 30 fok, ami mediterrán térségben a tengerparti 30 fok, ahol még este fél 10-kor is világos van, ahol a tenger olyan meleg, hogy a strand még este 9 -kor is tele van és még éjfélkor is fürdőznek az emberek. Egy hét nem hosszú idő, de ahhoz pont elég, hogy átállj egy teljesen más ritmusra, ami az érkezést, ébrenlétet, aktivitást jelenti, na meg ami a vércukorszintet. Ennyi időt töltöttünk a spanyolországi Costa Blanca partszakaszon. Egy hét alatt Tomi vércukorszintje talán csak kétszer tért el a tankönyvitől. Egyszer az alicante-i várban a tűzű napon a sok gyaloglás miatt leesett, egyszer pedig egy fagyizás és sangriázás utáni kései szúrás okozott magas cukrot.
Ha valaki azt mondja: „nyaralás Spanyolországban a férjeddel és három éves fiatokkal”, akkor gondolom, rögtön napsütésre, tengerre, tapasokra meg egy kis sangríára gondolsz. Én is. Meg arra, hogy feladott poggyász nélkül (amihez, egyébként én ragaszkodtam) hogyan lesz nálunk elég túlélőkészlet cukorpara esetére. Egy átlagos család ilyenkor megnézi az időjárást, naptejet vesz, és maximum azon vitatkozik, hogy hány fürdőruha kell egy egyhetes útra. Mi? Hát mi inkább azon aggódunk, hogy elég lesz-e a tesztcsík, meg amúgy tegyen fel szenzort, vagy a sok fürdés miatt inkább ne. Hova tegyük a tartalék inzulint, ami hűtést igényel, de nem vihetünk jégakut, mert meghaladja a felvihető folyadék limitet. Aggódunk? Mi? Ugyan! Én! Tomi nem aggódik. Amúgy szinte soha, most meg mintha külön felvette volna a spanyol életérzést.
Arról beszéltünk nemrég Tomival mi a legszürreálisabb élménye a cukorbetegsége kapcsán, amióta együtt vagyunk. Mindegyikünknek ugyanaz ugrott be. Lokni, mint vércukorszintjelző kutya. Lokni egy szimpla fajtatiszta Havanese. Igazi elkényeztetett kanapékutya, aki havonta kozmetikushoz jár, imád ölben lenni, fél a víztől és utál koszos lenni. Amolyan szeretetgombóc, ravasz, csökönyös öleb. Lokni eredetileg az én kutyám, pár éves volt, amikor Tomival megismerkedtem, jeleztem, hogy ő is a csomag része. Kezdetektől van valami fura kapocs köztük szerintem Lokni kicsit „szerelmes” Tomiba, pedig szigorúbb vele, mint én. Gyakran vitatkozunk azon, hogy Tomi szerint én nem hagyom, hogy fegyelmezze, vagy csak rászóljon a kutyára. Ami tény. De Tomi rászól, lezavarja a kanapéról, rámordul, ha széthordja a tápot a házban. Gyanítom, ez valami játék köztük. A lényeg, Lokninak semmilyen képesítése nincs. Ezt szeretném leszögezni. Kutyaiskolába se járt. Én tanítottam. Talán így meglepőbb a pár évvel ezelőtti autópályás eset.
A férjem azt szokta mondani, hogy a legnagyobb motivációja maga az élet. Élni akar. Minél tovább, minél minőségibb életet, lehetőleg úgy, hogy bár odafigyel az alapbetegségére, ne akörül forogjon a világ. Tomi azt mondja, sokkal komolyabban veszi most a diabéteszt, mint kamaszkorában tette. Valószínűleg a lehető legrosszabbkor jött neki a cukorbetegség. (Nem mintha, erre lenne ideális idő.) 13 éves volt, akkor lépett bele a kamaszkorba. Ez egyébként is egy megterhelő időszak; tele útkereséssel, identitásválsággal, lelki nehézségekkel. A hormonok tombolnak. És akkor még ez is. Tomi állítása szerint az első pár évben teljesen eltolta magától az egészet. Nem volt felelősségteljes. A húszas éveiben sem, bár ekkor már tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét. Sose lépett be betegcsoportokba online vagy személyesen, nem olvas történeteket más betegségéről, nem hallgat orvosi podcasteket a témában. Tőle ez távol áll.
– Kisfiam, mi csinálsz? Miért szúrod a ceruzát hasadba?
– Cukorbeteg vagyok, mint apa! Szúrom az inzulint. Olyan akarok lenni, mint apa!
Bevallom, majdnem elbőgtem magam, amikor a csaknem 3 éves Gellért száját elhagyta a fenti pár mondat. Persze, tudtam, hogy Gellért rajong az apjáért. Isteníti. Amint Tomi belép a szobába Gellért arca felragyog, minden azonnal kiesik a kezéből, én olyankor mintha ott se lennék. Nem viccelek. Ha az apja itthon van, én egy zoknit nem adhatok rá. „ Nem te, majd apa.” „Apa! Apuci! Gyeje! Játsszunk! Gyeje bírkózzunk! Erős vagyok, mint te.”
Az All inclusive hotelnél az eggyel nagyobb túlélőshow egy diabéteszes számára az esküvő. Pontosabban a lakodalom része. Lássuk csak a kritikus pontokat.
– Jó estét, Szent János Kórház? Szeretnék érdeklődni a barátom után, hogy…hogy önöknél van-e? Cukorbeteg és nem érem el mobilon órák óta. Azt mondta hazafele tart, és nem érkezett meg, és nagyon aggódom és nem is tudom… Talán rosszul lett és…
– Ha nem hozzátartozó, nem tudok segíteni.
– A barátnője vagyok, az élettársa. Együtt élünk.
– Nem tudok segíteni, viszonthallásra.
– Jó estét, Honvédkórház? Szeretném érdeklődni a férjem után. Cukorbeteg és nem érem el mobilon órák óta. Azt mondta hazafele tart, és nem érkezett meg, és nagyon aggódom, lehet rosszul lett és önökhöz vitték.
– Telefonon nem adunk felvilágosítást.
– A felesége vagyok. Hozzátartozó.
– Nem tudok segíteni, viszonthallásra.
Mi az a dolog, amivel a leginkább fel lehet idegesíteni egy egyes típusú cukorbeteget? Na jó, legalábbis az én férjemet. Igen, igen, ha kérdezgetem, szekálom, elszámoltatom, hogy mit evett, hogy szúrt-e stb. Ezeket már tudjátok. No, de amitől úgy igazán tajtékzik, amitől leveri a víz, és jógalégzéssel kell önuralmat gyakorolnia? Elmondom: a sarlatánság.
– Drágám, ha lehetne egy diabéteszes szuperképességed, mit választanál?
– ???
– Ha lenne egy szuperképességed a cukorbetegségeddel kapcsolatban, akkor mi lenne az?
– Honnan találsz ki te ilyeneket?
– A Diabkörben volt ez a kérdés állítólag. Szavaztak a résztvevők. Csak kíváncsi vagyok, mit gondolsz.
– Hmm. Mondjuk, hogy minden héten van egy nap, amikor nem vagyok cukorbeteg. Vagy minden nap lenne egy kaja, amit megeszem és annak a CH-ja nem számítana.
– Ez olyan Tomis. 😊 És mit ennél?
– Most épp pizzát, és nem csak két szeletet, hanem egy egészet. Aztán egy EGÉSZ pisztáciás cannolit.
Ajándékba kaptunk hotel utalványt Tomival. Úgy döntöttünk, a nagy május elsejei hosszú hétvége után fogjuk felhasználni. Az ajánlat all inclusive ellátást tartalmazott egy kelet-magyarországi hotelben. Vagyis korlátlan étel és ital fogyasztást. Nem köntörfalazok, bevallom, számomra mindig nagy kihívás ilyen helyeken, hogy kibírjam ne egyek reggeltől estig. Inkább lemegyek a hotel konditermébe vagy futok dupla annyit, ha hazajöttünk, de hedonista vagyok. Ilyenkor azt mondom magamnak, most kicsit ott hagyom az odafigyelést, a nyaraláson megvett kalóriák a szomszédra rakódnak. 😊 De amíg én legrosszabb esetben hízok két kilót pár nap alatt, addig Tominak azért ez nem annyira egyszerű. Ugyanakkor egy kis szabadság mindenkinek jár, nem? Tomi szerint, ha nyaralunk akkor még ha többet eszik is, mindig jobb a cukra. Mert többet és jobban alszik, nyugodtabb, nem stresszel, többet mozog, úszik, sétál, relaxál, olvas. Szóval megint csak odajutunk, a jó vércukor csak részben az elfogyasztott szénhidrát eredménye.
Nemrég diagnosztizáltak nálad cukorbetegséget? Vagy már egy ideje ezzel élsz, de a gyerkőceid mostanra érték el azt a kort, amikor már kérdezősködnek a diabéteszedről (és minden másról is)? Nehéz lehet elmagyarázni a cukorbetegséget gyerekeknek. Tájékoztatni szeretnéd őket anélkül, hogy túl sok lennél számukra. Természetes, hogy meg szeretnéd védeni őket. De az igazság elrejtése nem a legjobb módszer erre, ez egészen biztos. Hogyan beszélgethetsz a cukorbetegségről a gyermekeiddel anélkül, hogy megijesztenéd vagy túlterhelnéd őket? Íme néhány hasznos tipp, amelyek remélem, segítenek ebben.
„ Az Orvos nem Isten, nem tudja meggyógyítani a cukorbetegségem.” Rengetegszer hallottam ezt a mondatot Tomi szájából. Többnyire akkor, amikor duruzsoltam a fülébe, hogy illene már meglátogatni a diabetológusát, és nem csak a recept miatt. De elárulok egy titkot. Attól, hogy egy férfi cukorbeteg huszon x éve, még nem egyszerűbb orvoshoz citálni, mint bármelyik másik pasit. „Úgysem tudja, mi a jó nekem.” „Csak papol az összes.” „Nem minden cukorbeteg szervezete reagál egyformán bizonyos ételekre.” „Ők könnyen beszélnek.” Nagyjából ez a repertoár váltakozik évek óta. Ó, és egyébként nem csak a cukorbetegsége kapcsán konok, ha orvosról van szó.