Advent nálunk nem gyertyagyújtással kezdődik, hanem azzal a finom, mindent belepő porcukorporral, ami a konyhapulton landolna – ha lenne. De nincs. Nem (csak) elvi okokból. Egyszerűen azért, mert a gyereknek fáj tőle a hasa. Az édesítőktől is. Így marad a jó öreg kristálycukor, felezve. Igen, tudom, a cukor a közellenség. De amikor advent van, és a mézeskalács illata bekúszik a lakás minden sarkába, akkor az ember – különösen, ha diabéteszes férje van – megtanul különbséget tenni dogma és élet között. A „Cukkerberg-univerzumban” az advent nem a mindent megtiltunk időszaka, hanem a mindent átgondolunk hónapja. A sütés például nem spontán romantikus program, hanem logisztikai hadművelet: mikor, miből, mennyit, és legfőképp kinek. A gyereknek nem jó az édesítőszer, a férjnek nem jó a hirtelen cukorterhelés, nekem pedig nem jó, ha karácsonyra elfogy az idegrendszerem. Így születnek meg azok a receptek, amik se nem „diétás csodák”, se nem nagymamaféle cukorbombák. Csak élhetőek.

Gellért épp egy kirakót rakott ki a nappali szőnyegén, amikor Tomi telefonján megszólalt a jellegzetes csipogó hang. „Apa, lent van a cukrod, de jó, ehetsz csokit!” – mondta a gyerek a maga hároméves komolyságával, miközben én csak pislogtam, és próbáltam felfogni, hogy tényleg nem viccel. A szenzor hangja – ami nekem oly sok éve a hétköznapok része, amit megszoktam, és néha még idegesítő is tud lenni – nála valami egészen mást jelent: jelzés, információ, és persze lehetőség a jutalomfalatra.

Vannak témák, amikről azt hinnéd, hogy könnyedek, sőt banálisak. Például a cipőválasztás. Az emberek nagy része maximum  azon agyal, hogy fekete vagy barna legyen a bakancs, vagy hogy a sneaker menőbb-e, mint a félcipő. Tominál ez sosem volt igazán kérdés, nem azért mert ne szeretné a szép cipőket, hanem mert  cukorbetegként  számára a cipő nem divat, nem ízlés kérdése, hanem egészségügyi szükséglet. Egy kockázatcsökkentő eszköz. Egyfajta életbiztosítás. És ha ez kicsit túl soknak hangzik, akkor talán jól is van így: mert ez a téma bizony komoly.

Amikor azt hiszed, hogy mindent megtettél a megelőzésért, hogy elkerüld a sorsod, akkor jön az élet, rád mosolyog egy ferde kis félmosollyal, és odasúgja: „Na most figyelj.” Én tényleg mindent megtettem. Kivettem Gellértet az oviból, kerültük a tömeget, fertőtlenítettem, mostam, takarítottam, már úgy járkáltam a lakásban, mint egy ideges takarítónő egy Michelin-csillagos konyhában. És aztán jött az, amitől mindannyian rettegünk: a hányós–hasmenős vírus.

Mostanában megint előkerült nálunk az öröklés témája. Megjelent egy friss nemzetközi irányelv, amely konkrétan azt mondja: mindenkit szűrni kellene 1-es típusú diabéteszre. Nem csak azt, aki érintett. Nem csak azt, akinek van családi érintettsége. Mindenkit – de azt pláne, akinek van érintettsége család révén. Vegyünk egy nagy levegőt. Igen, minket is, téged is, Gellértet is; ő a „pláne” kategória.

A Soul talán az egyik legszebb Pixar-film, amit valaha készítettek. Egyszerre gyengéd és megrázó, elgondolkodtató és felemelő. Joe Gardner, a jazz-zenész, arról álmodik, hogy egyszer majd „nagy színpadon” játszhat – hogy végre elérje azt a pillanatot, amire egész életében várt. Amikor úgy tűnik, a vágyott álom már karnyújtásnyira van, váratlan baleset éri, és ezzel együtt minden, amit biztosnak hitt, hirtelen megkérdőjeleződik.

A film központi kérdése nagyon emberi: vajon tényleg csak a „nagy célok” adnak értelmet az életnek? Vagy lehet, hogy az igazi szépség ott rejtőzik a mindennapok apró pillanataiban – azokban, amik fölött annyiszor átsiklunk?

21 éve vagyok cukorbeteg. Ilyenkor, a diabétesz világnap környékén mindig megállok egy pillanatra – de őszintén szólva, ennyi idő után már nehéz újat mondani. Az ember túlélte és megélte már a kezdeti sokkot, a haragot, a beletörődést, a megértést, a hálát is. De valahogy minden évben visszatér az érzés: hogy fontos erről beszélni. Fontos számot vetni, és hálát adni azért, ahol ma tartunk.

Valahol a 13. kerület mélyén elszabadult a pokol.
Hányás, hasmenés, pánik, Heim Pál Kórház, NNGyK, meg még a Nébih is ráállt az ügyre. Óvodákban kezdődött, konkrétan a miénkben, aztán a többiben is, de most már szülők, kisebb testvérek, óvónők is dőlnek, mint a dominó.

Matt Haig könyve egyszerre megrázó és felemelő. Saját depressziós időszakából írja le, milyen érzés, amikor minden túl sok – amikor a gondolatok nehezek, a világ elviselhetetlenül zajos, és az ember nem lát kiutat. Minden mozdulat, minden döntés küzdelemmé válik. A sorok között mégis ott van valami csendes remény: hogy a legsötétebb napok sem tartanak örökké.

Tomi meg én végre kettesben kiruccantunk. Igen, csak mi ketten, gyerek, vércukor-para és a mindennapi rohanás nélkül (vagy legalábbis kevesebbel). Célpont: Köln. Már a reptéren megfogadtuk, hogy most tényleg kikapcsolunk, nem számolunk semmit – se időt, se lépést, se szénhidrátot. Na jó, utóbbit nyilván nem tehetjük csak úgy meg. Köln november elején pont olyan, amilyennek egy várost elképzel az ember, ha szeret kicsit elbújni a világ elől: hűvös, párás, minden sarkon sörillat és egy templomtorony. A dóm épülete maga csoda – kívül-belül lélegzetelállító. Persze nekünk ki kellett maxolni, szóval alap volt, hogy felmászunk az 533 lépcsőfokon – és vissza.

Az „Agymanók” első ránézésre gyerekfilm – színes karakterek, humor, kaland. De valójában sokkal több: egy mélyen emberi történet arról, hogyan működnek az érzelmeink, és miért van szükségünk mindegyikre. A film megmutatja, hogy a „negatívnak” bélyegzett érzések – a szomorúság, a düh, a félelem – nem hibák, hanem jelzések. Nélkülük nem lennénk teljesek.

Vannak feleségek, akiknek a férje horkol. Másoknak, akik mindig elfelejtik lecsukni a vécéfedőt. A diabfeleségeknek meg van egy férjük, aki néha hipózik.

Frankl könyve a túlélés és a remény könyve. A koncentrációs tábor borzalmait élte át, mégis képes volt új értelmet találni az életben. A logoterápia, amit kidolgozott, arra épül: nem mindig tudjuk megváltoztatni a körülményeinket, de mindig dönthetünk arról, hogyan viszonyulunk hozzájuk.

A „Steel Magnolias” egy igazi érzelmi hullámvasút: egyszerre szól női barátságokról, szeretetről, veszteségről és a diabétesz valóságáról. Shelby, a fiatal főhősnő, 1-es típusú diabétesszel él, és bár boldog életet szeretne, a betegség jelentősen befolyásolja a döntéseit és a sorsát.

Tél volt. Január.  Az a fajta, amikor a levegő nem is csíp, hanem harap. A MÁV-szürkeséghez illően az ablakon túl semmi más nem látszott, csak köd, dér és a hó maradékai. Ültem a vonaton, egyetemre tartottam – az a korszak volt, amikor az ember félálomban vagy még inkább félspiccesen az előző éjszakai romkocsmázás után kávéval próbálja túlélni a reggeleket.  A kabátomról olvadt hócseppek csorogtak a sötétkék műbőr ülésre. A fűtés alig működött abban a kocsiban- tipikus magyar vasút: vagy fagyaszt, vagy szaunává változik. Az ablak mégis párás volt, a plafonról csüngő neonlámpa hideg fénye pedig kegyetlenül kiemelte az utasok téli arcát: kipirosodott orrok, gyapjúsálak, ha kicsit teret engedtem a fantáziámnak azt mondtam, meg ott volt a forralt bor és a szaloncukor utóillata, amit még mindig magukkal hurcoltak az ünnepek után.

Van valami megmagyarázhatatlan abban, ahogy szeptember beköszöntével nem csak a falevelek kezdenek színesedni, hanem a vércukor-görbék is színesebb, kacskaringósabb mintát rajzolnak az appban. Az ősz valahogy mindig kettős: egyszerre romantikus, forró teás-pokrócos évszak, és ugyanakkor a náthák, a vírusok, meg persze a kiszámíthatatlan vércukoridőjárás kezdete.

Amikor 2017-ben becsatlakoztam a blog szerkesztésébe, elsősorban a saját diabéteszes élményeimről, a mindennapi kihívásokról, a pszichológiai terhekről és az önelfogadás útjáról szerettem volna írni. Az évek során rájöttem, hogy nemcsak az orvosi ismeretek vagy a mindennapi praktikák segítenek, hanem a történetek is: könyvek, filmek, emberek történetei. Ezekben a történetekben gyakran magunkra ismerünk. Nem feltétlenül azért, mert cukorbetegséget ábrázolnak, hanem mert megmutatják, hogyan küzdenek meg mások a nehézségekkel, hogyan birkóznak meg a sebezhetőséggel, veszteségekkel, szégyennel vagy éppen a remény keresésével. Ezért indítom el most ezt a sorozatot: „Könyvek és filmek diabéteszes szemmel”. Hat héten át, minden héten egy könyvet vagy filmet veszek górcső alá. Nem kritikát írok, hanem kapcsolatot keresek a történetek és a diabéteszes élet között. Mert hiszem, hogy az irodalom és a film tükröt tart elénk. És ha elég bátran belenézünk, rengeteg erőt adhat a saját utunkhoz.

Ha rákeresel diabétesszel kapcsolatos közegészségügyi kampányokra, pillanatok alatt több száz példát találsz a világ minden tájáról. Van köztük hasznos, félresikerült és egészen ijesztő is. Ezek a kampányok sokszor meghatározzák, hogyan gondolkodik a társadalom a cukorbetegségről – és az a véleményem, hogy legtöbbször rossz irányba viszik a diskurzust.

A diabétesz tényleg egy teljes munkaidős állás. Nincs belőle hétvége, nincs belőle fizetett szabadság – vagy mégis? Én úgy döntöttem, kipróbálom, hogy lehet-e egy kicsit szusszanni a folyamatos kontroll alól. Elutaztunk Dél-Olaszországba egy hétre, kibéreltünk egy apartmant, és úgy éreztem: itt az idő egy kísérletre. És meglepő módon sikerült is.