Mostanában megint előkerült nálunk az öröklés témája. Megjelent egy friss nemzetközi irányelv, amely konkrétan azt mondja: mindenkit szűrni kellene 1-es típusú diabéteszre. Nem csak azt, aki érintett. Nem csak azt, akinek van családi érintettsége. Mindenkit – de azt pláne, akinek van érintettsége család révén. Vegyünk egy nagy levegőt. Igen, minket is, téged is, Gellértet is; ő a „pláne” kategória.
A Soul talán az egyik legszebb Pixar-film, amit valaha készítettek. Egyszerre gyengéd és megrázó, elgondolkodtató és felemelő. Joe Gardner, a jazz-zenész, arról álmodik, hogy egyszer majd „nagy színpadon” játszhat – hogy végre elérje azt a pillanatot, amire egész életében várt. Amikor úgy tűnik, a vágyott álom már karnyújtásnyira van, váratlan baleset éri, és ezzel együtt minden, amit biztosnak hitt, hirtelen megkérdőjeleződik.
A film központi kérdése nagyon emberi: vajon tényleg csak a „nagy célok” adnak értelmet az életnek? Vagy lehet, hogy az igazi szépség ott rejtőzik a mindennapok apró pillanataiban – azokban, amik fölött annyiszor átsiklunk?
21 éve vagyok cukorbeteg. Ilyenkor, a diabétesz világnap környékén mindig megállok egy pillanatra – de őszintén szólva, ennyi idő után már nehéz újat mondani. Az ember túlélte és megélte már a kezdeti sokkot, a haragot, a beletörődést, a megértést, a hálát is. De valahogy minden évben visszatér az érzés: hogy fontos erről beszélni. Fontos számot vetni, és hálát adni azért, ahol ma tartunk.
Valahol a 13. kerület mélyén elszabadult a pokol.
Hányás, hasmenés, pánik, Heim Pál Kórház, NNGyK, meg még a Nébih is ráállt az ügyre. Óvodákban kezdődött, konkrétan a miénkben, aztán a többiben is, de most már szülők, kisebb testvérek, óvónők is dőlnek, mint a dominó.
Matt Haig könyve egyszerre megrázó és felemelő. Saját depressziós időszakából írja le, milyen érzés, amikor minden túl sok – amikor a gondolatok nehezek, a világ elviselhetetlenül zajos, és az ember nem lát kiutat. Minden mozdulat, minden döntés küzdelemmé válik. A sorok között mégis ott van valami csendes remény: hogy a legsötétebb napok sem tartanak örökké.
Tomi meg én végre kettesben kiruccantunk. Igen, csak mi ketten, gyerek, vércukor-para és a mindennapi rohanás nélkül (vagy legalábbis kevesebbel). Célpont: Köln. Már a reptéren megfogadtuk, hogy most tényleg kikapcsolunk, nem számolunk semmit – se időt, se lépést, se szénhidrátot. Na jó, utóbbit nyilván nem tehetjük csak úgy meg. Köln november elején pont olyan, amilyennek egy várost elképzel az ember, ha szeret kicsit elbújni a világ elől: hűvös, párás, minden sarkon sörillat és egy templomtorony. A dóm épülete maga csoda – kívül-belül lélegzetelállító. Persze nekünk ki kellett maxolni, szóval alap volt, hogy felmászunk az 533 lépcsőfokon – és vissza.
Az „Agymanók” első ránézésre gyerekfilm – színes karakterek, humor, kaland. De valójában sokkal több: egy mélyen emberi történet arról, hogyan működnek az érzelmeink, és miért van szükségünk mindegyikre. A film megmutatja, hogy a „negatívnak” bélyegzett érzések – a szomorúság, a düh, a félelem – nem hibák, hanem jelzések. Nélkülük nem lennénk teljesek.
Egyik este ülünk Tomival a kanapn, mikor már elcsendesedett a lakás. A gyerek alszik, a mosogatógép halkan duruzsol, és mi csak nézünk valami semmitmondó sorozatot, mintha nem is lenne semmi dolgunk. Közben beszélgetünk, mit kéne, hogy kéne. És akkor egyszer csak Tomi megszólal:
– Ráérünk még utazni, ha idősebbek leszünk. Most inkább csináljunk valami befektetést. 
Vannak feleségek, akiknek a férje horkol. Másoknak, akik mindig elfelejtik lecsukni a vécéfedőt. A diabfeleségeknek meg van egy férjük, aki néha hipózik.
Frankl könyve a túlélés és a remény könyve. A koncentrációs tábor borzalmait élte át, mégis képes volt új értelmet találni az életben. A logoterápia, amit kidolgozott, arra épül: nem mindig tudjuk megváltoztatni a körülményeinket, de mindig dönthetünk arról, hogyan viszonyulunk hozzájuk.
A „Steel Magnolias” egy igazi érzelmi hullámvasút: egyszerre szól női barátságokról, szeretetről, veszteségről és a diabétesz valóságáról. Shelby, a fiatal főhősnő, 1-es típusú diabétesszel él, és bár boldog életet szeretne, a betegség jelentősen befolyásolja a döntéseit és a sorsát.
Tél volt. Január. Az a fajta, amikor a levegő nem is csíp, hanem harap. A MÁV-szürkeséghez illően az ablakon túl semmi más nem látszott, csak köd, dér és a hó maradékai. Ültem a vonaton, egyetemre tartottam – az a korszak volt, amikor az ember félálomban vagy még inkább félspiccesen az előző éjszakai romkocsmázás után kávéval próbálja túlélni a reggeleket. A kabátomról olvadt hócseppek csorogtak a sötétkék műbőr ülésre. A fűtés alig működött abban a kocsiban- tipikus magyar vasút: vagy fagyaszt, vagy szaunává változik. Az ablak mégis párás volt, a plafonról csüngő neonlámpa hideg fénye pedig kegyetlenül kiemelte az utasok téli arcát: kipirosodott orrok, gyapjúsálak, ha kicsit teret engedtem a fantáziámnak azt mondtam, meg ott volt a forralt bor és a szaloncukor utóillata, amit még mindig magukkal hurcoltak az ünnepek után.
Amikor 2017-ben becsatlakoztam a blog szerkesztésébe, elsősorban a saját diabéteszes élményeimről, a mindennapi kihívásokról, a pszichológiai terhekről és az önelfogadás útjáról szerettem volna írni. Az évek során rájöttem, hogy nemcsak az orvosi ismeretek vagy a mindennapi praktikák segítenek, hanem a történetek is: könyvek, filmek, emberek történetei. Ezekben a történetekben gyakran magunkra ismerünk. Nem feltétlenül azért, mert cukorbetegséget ábrázolnak, hanem mert megmutatják, hogyan küzdenek meg mások a nehézségekkel, hogyan birkóznak meg a sebezhetőséggel, veszteségekkel, szégyennel vagy éppen a remény keresésével. Ezért indítom el most ezt a sorozatot: „Könyvek és filmek diabéteszes szemmel”. Hat héten át, minden héten egy könyvet vagy filmet veszek górcső alá. Nem kritikát írok, hanem kapcsolatot keresek a történetek és a diabéteszes élet között. Mert hiszem, hogy az irodalom és a film tükröt tart elénk. És ha elég bátran belenézünk, rengeteg erőt adhat a saját utunkhoz.
Ha rákeresel diabétesszel kapcsolatos közegészségügyi kampányokra, pillanatok alatt több száz példát találsz a világ minden tájáról. Van köztük hasznos, félresikerült és egészen ijesztő is. Ezek a kampányok sokszor meghatározzák, hogyan gondolkodik a társadalom a cukorbetegségről – és az a véleményem, hogy legtöbbször rossz irányba viszik a diskurzust.
A diabétesz tényleg egy teljes munkaidős állás. Nincs belőle hétvége, nincs belőle fizetett szabadság – vagy mégis? Én úgy döntöttem, kipróbálom, hogy lehet-e egy kicsit szusszanni a folyamatos kontroll alól. Elutaztunk Dél-Olaszországba egy hétre, kibéreltünk egy apartmant, és úgy éreztem: itt az idő egy kísérletre. És meglepő módon sikerült is.
A diabétesz legtöbbször Tomiról szól. Az ő vércukráról, az ő szenzoráról, az ő inzulinadagjairól, az ő hullámvölgyeiről, félelmeiről. Ez teljesen rendben van, mert a betegség az övé, az ő teste, lelke viseli el minden következményét. Csakhogy van egy másik történetszál is, amit ritkábban mesélünk el: hogy közben bizony néha én is elfáradok. És most nem arról a szokásos „kimerült anyuka vagyok, kevés az alvás” dologról beszélek, hanem arról a fajta fáradtságról, ami abból fakad, hogy folyamatosan figyelni kell(ene). És hogy félek, rettegek, jól csinálom-e, ő jól csinálja-e. Hol az aranyközépút, amikor még felelősen, tudatosan viselkedünk egy krónikus. betegséggel szemben, úgy, hogy ne csak arról szóljon minden pillanat.
Mostanában nálunk a nappalok és éjszakák teljesen összekeveredtek. Tomi programozó, és amikor egy új projekt közeleg a határidőhöz, akkor a laptop fényénél virrasztja végig az éjszakákat. Én közben a hálószobában forgolódom, hallom a billentyűk kopogását a dolgozóból, és közben a szenzor pittyegéseit. Aztán reggel, amikor Tomi nagy nehezen felkel, fáradt szemekkel keveri a kávét, azt nézem, hogyan kapaszkodik abba a bögrébe, mintha az tartaná össze az egész világot.
Van az a pont, amikor az ember már reflexből keresi a telefonját, mert hall valami csippanást. Csak épp a zsebében nincs értesítés, a Messenger sem ugrott fel, és a gyerek sem dugdosta a sípoló LEGO-s vonatot a fülembe. Nem, ez Tomi vércukorszenzora, a kínai csoda, ami úgy dönt, hogy a legképtelenebb helyzetekben ad hangot annak, hogy “hé haver, valami nem stimmel a glükózfronton!”
Amikor a gyerek először lépi át az óvoda küszöbét, és nem sír, azt hisszük, túl vagyunk a nehezén. Közben a valóságban az egész reggeli rutin felrobban, mint egy rosszul beállított vércukorszint. És ha mindenhez társul egy cukorbeteg férj, akinek a reggeli csomagját is össze kell állítani, akkor kész a stand-up alapanyag.
